LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

Még a méltó búcsú sem

bruggelokiMit is lehetne mondani, illetve írni? Okosat semmiképp. Egyáltalán mi tűnhet okos, értelmes gondolatnak ezután? Zavaros ez az egész, átláthatatlannak tűnik ez a két hónap, hiszen most – a kiesés pillanatában – egymás után villannak fel a nemzetközi kupaszereplés időszakának képei, bármiféle időrendet nélkülözve. Nemcsak ezek a képek mutatnak rendszertelenséget és káoszt, hanem a nemzetközi meccseken mutatott teljesítményünk. No, meg a valóság szomorú és mellbevágó ridegsége, amely lehangolóan és keserűen hat. A tűz közelében is csak a sorozatos pofonokat kaptuk, amelyek olyan érzéseket keltenek az emberben, mint mikor a kapuson átjutó labdát a gólvonaltól fél centire vágja ki a védő. Mégis mit kérdezhet magától ilyenkor a szurkoló?

Valószínűleg számtalan kérdést teszünk fel saját magunknak, amelyek zömére értelmes, konkrét választ nagyon nehéz, illetve lehetetlen találni. Ilyen helyzetben mindig keressük a kiesés legfőbb okát, vagy a bűnbakot, akin csattanhat az ostor, de ennél összetettebb a kudarcunk. Tény, hogy megvoltak a hibáink, de a sors összes negatívuma most zúdult a nyakunkba. A sérülések, az állandó formaingadozások, a fegyelmezetlenség, a rossz döntések és a futballhoz szükséges minimum szerencse elpártolása külön-külön is meccs-, illetve párharcdöntő tényező, de együttesen olyan, mintha az összes létező természeti katasztrófát kellene túlélni pillanatok alatt. Ezen terhek súlya alatt pedig vajmi kevés esély van bármiféle reális, vagy nem reális célt elérni.

Azonban hibás következtetés lenne, ha csak az előbb felsoroltakra fognánk a teljesítményünket, könnyű lenne, de valótlan. A hat meccsen mutatott játék összességében nem tükrözte azt, ami a veretlen bajnokság után elképzelhető és talán elvárható lett volna. Elsősorban a masszivitás és a védelem elhárító képességének hiánya volt szembeötlő. Hozzászoktunk ahhoz, hogy az ellenfelek ritkán érték el, hogy a kapusunk maga mögé nyúljon a labdáért, főleg az idegenbeli védekezésünk volt tekintélyt parancsoló. Habár ez a magyar elsőosztályban történt, de a bajnoki címért folytatott küzdelemben a legfőbb ellenfeleink meccsein – amelyek bizonyos nemzetközi mércét azért megütöttek – kevés gólt kaptunk. A kupameccsekre ez érthetetlenül megváltozott, és nem csak a négy védő teljesítménye, hanem a csapat védekezése is jelentősen romlott. Kritikán aluli volt – kivétel persze akad -, de a tizenegy kapott gól hat meccsen mérhetetlenül sok. Persze az már tisztítja egy kicsit ezt az amúgy is árnyas, ködös képet, hogy hetet emberhátrányban kaptunk be, azonban ez a szám is még minimum egy szemöldök ráncolást eredményez. Alapvetően a csapat védekezése már a középpályán, sőt a csatár által megkezdődik, de ez látványosan nem működött már Albániában sem. Lassú és keveset mozgó középpályával – amelyen az ellenfél egyszerűen átrohan – nem lehet meccset nyerni. A kétkerekű bicikli sem tud egy kerékkel tökéletesen működni. Az ellenfelek támadásait a középpályások nem tudták megakadályozni, így húzódtak hátrább, aminek a következménye legtöbbször az lett, hogy a kapunktól húsz-harminc méterre védekeztünk, miközben a belső védők jóformán a kapus nyakán lógtak. Fájó volt, hogy a pontrúgásoknál elméláztunk, hagytuk a csatárokat fejelni – mint ahogy Sidibe tette a belgák első góljánál -, illetve nem figyeltünk a kipattanó, lecsorgó labdákra, ezzel engedve tiszta lövőhelyzetet az ellenfélnek.

bruggeloki2

A hat meccsből csak másfélen tudtunk értékelhetően játszani, a hazai albánok elleni mérkőzésen agresszív letámadással és gyors, eredményes akciókkal parádéztunk, a BATE otthonában a megfelelő taktikával szereztünk döntetlent, amely a már említett szükséges szerencsével győzelem is lehetett volna. Arról se feledkezzünk meg, hogy a Brugge elleni párharc két első félideje egyenlő létszámban döntetlenre végződött úgy, hogy idegenben mi lőttünk gólt. Ez persze csak egy érdekes gondolat, amellyel eddig volt érdemes eljátszani. A támadójáték a legjobban – érdekes módon – akkor működött, mikor hivatalosan csak egy csatár volt a pályán, vagyis az itthoni Skenderbeu elleni meccsen. A nemzetközi futballt figyelve persze tudjuk – mióta már -, hogy nem a csatárok száma határozza meg a támadójáték mértékét, sőt afelé haladunk, hogy kimondott center sem lesz már a pályán, aki lassú, darabos mozgásával csak hátráltatná a gördülékeny játékot. Igazából a legtöbb csapat azt a taktikát használja, amit a Brugge is, két gyors szélső, egy mozgékony csatár, a középpálya közepén pedig erőszakos és pontosan passzoló játékosok. Az európai trendi, amit mi csak elvétve vagy átformálva alkalmaztunk, sajnálatosan a kiállítások a taktikai mozgásteret elég szűkre szabták. Általában a piros lapok után átrendezik a csapat szerkezetét, azonban a stáb ezt már kisebb meglepetésre az egy héttel ezelőtti meccsen se tette meg, mert nem akart lemondani a gólszerzés lehetőségéről, így Sidibe lett a balszélső, aki erre a pozícióra nem alkalmas, nem elég gyors és mozgékony hozzá. A középpályáról kiesett embert nem lehet egy centerrel helyettesíteni, ráadásul emberhátrányban a kapott gól elkerülése a cél. Mindkét Brugge elleni meccsen hasonló szituáció alakult ki a kiállításokkal és mindkétszer beleléptünk ugyanabba a folyóba.

Ezen a hat nemzetközi meccsen néha – nem is néha, hanem gyakran – érthetetlen, bosszantó dolgokat voltunk képesek művelni. Olyan felesleges, gyermeteg hibákat követtünk el, amelyekkel nehéz helyzetbe sodortuk magunkat, illetve előnyhöz juttattuk ellenfeleinket, akik már jelentős nemzetközi tapasztalatukkal kihasználták azokat. Leírtuk már, de nem lehet elégszer, mert a jövőben nem szeretnénk ilyet látni: reklamálni, pofázni tilos a kupameccseken, mert nagyobb a tét. Szabálytalankodás vagy kockázatos belépő előtt pedig mérlegelni kell, a gondolkodás erősen ajánlott focimeccsen is. Az utolsó két meccsen kétszer is megmutattuk ennek a hiányát, ezt elbírni ezen a szinten pedig a lehetetlennel egyenlő.

Az eredmények és a kiesés ellenére is köszönjük, hogy újra nemzetközi meccseken szoríthattunk a csapatnak, így is büszkék vagyunk, hogy a Loki szurkolóinak vallhatjuk magunkat. A játékosok emberhátrányban is tették a dolgukat, amely becsülendő. Ez a kudarc csak ideiglenes, le kell vonni a tanulságokat, előre kell nézni, mert az élet nem áll meg. Maradt nekünk a hazai porond, amelyen ismét jól kell szerepelnünk, hogy jövőre már tapasztalatokkal a zsebünkben vághassunk neki a nemzetközi megmérettetésnek. A tisztesség úgy kívánja, hogy gratuláljunk a Videotonnak az Európa Ligába való bejutáshoz, és sok sikert a csoportmeccseken.

MINDÖRÖKKÉ HAJRÁ DEBRECEN!

(A képek forrása: dvsc.hu)