Hasonló lehet a nyár, mint az idei?

józsiádámA nyár folyamán – illetve már az előző szezon végén közvetlenül -, többször említést tettünk arról, hogy miképpen lehetne a fejlődés következő lépcsőfokát elérni, tehát közeledni egy nyugati, vagy nyugatibb közép-európai csapathoz. Elsősorban a taktikára, a stílusra és a játékoskeretre vonatkozó feltevések vannak még mindig napirenden, az infrastrukturális körülmények kérdéshegyei külön témát szolgáltatnak. A csapattal kapcsolatos javaslatok a nyár történéseinek alakulása folytán nem maradt állandó, de az ötletmag igen. A megfogalmazott koncepció elkészítésének két oka közül az egyik az a veretlen szezon volt, amely a mi büszke lelkünk egyik gyémántdarabja, viszont oly régen történt, hogy tán igaz se volt. Nem törődik ezzel már senki, úgy múlt el, mint a tegnapi nap. A másik ok pedig a kupaszereplés kudarca, illetve a kettő közötti párhuzam. Az eltelt tizenkét forduló képe pedig azt a jövőt, azt a nyarat vetíti előre, amit most is láthattunk, tapasztalhattunk.

Mindig nemzetközi mércében gondolkodunk, de nem azon okból kifolyólag, mert elvárjuk a két kupasorozat egyikében való indulást, hanem azért, mert nincs más kiút a kompország kompfutballjából. Az ilyen siófoki átokbuborékok kipukkasztásával nem jutunk előrébb sem most, sem a jövőben. Habár elengedhetetlen a sikeres bajnoki szerepléshez, hiszen az ilyen mérkőzéseknek görcsoldó funkciója is van, azonban nem készít fel, nem kényszerít arra a játékra, amely alkalmazásával a csoportkör elérhető közelségbe kerülne.

A nyár – és jelentős mértékben az ősz – legnagyobb problémáját a sérülések miatt kieső játékosok jelentették, illetve jelentik. A tavalyi szezont, és ezidáig a mostanit is, jóformán tizenegyen játszották végig. Nem sikerült olyanoknak lehetőséget adni – holott a sérültek száma már-már végtelen -, akik az első meccseiket játszanák a bajnokságban, így némi rutinnal felvértezve segíthetnének a jövőben. Túl sokan vagyunk, túl kevesen játszanak. Augusztusban azt a feladatot tűztük ki az őszi hónapokra, hogy a bajnokságban egyre több szerepet kapjanak azok, akik kiemelkednek a DEAC-ból, illetve ez az elképzelés módosult az új – meglehetősen késői – igazolások beépítésével. Ezzel elkerülve azt a meglehetősen pocsék helyzetet, hogy amikor helyettesre van szükség, akkor szélső játsszon belső középpályást, jobbhátvéd szélsőt, vagy csatár bekket.

A sérülések persze meghatározóak a kezdő, vagy a keret összeállításánál, azonban különbség van a között, hogy valakinek az eredeti posztjától kevésbé, vagy éppen teljesen eltérő helyen kell játszania. A nehezebb, a játékosokat nélkülöző időszak mutat rá arra a keretgyengeségre, hogy nincs bajnoki meccsterheléssel rendelkező cseresor. Azt a tudást, tapasztalatot nem lehet másodosztályú meccsekkel helyettesíteni, de nem is kezdőként kell elsajátítani a honi legmagasabb osztályban, hanem azon mérkőzések utolsó harmadában kapott játéklehetőségekkel, amelyeken már több góllal vezetünk. Ezek a lehetőségek – nevezzük felhozó cseréknek – hiányoznak, ebben a tekintetben pedig Dombi Tibor hátráltató tényező, mert ő már nem fog tudni nemzetközi mérkőzéseken segíteni. Az előbb említett felhozó cserék minimális száma – amely súlyosan a nullához közelít – vezet ahhoz a problémához, hogy a hátrány ledolgozásához – mint az Eger és a Videoton elleni meccseken – Ferenczitől, Pölöskeytől és a hasonló helyzetben lévő játékosoktól várjuk a többletet, a lendületet. Ritkán fordul elő, hogy pont a legnagyobb baj közepette mutatja meg tudását és erényeit az addig csak a keleti csoportban pallérozódó játékos.

kiso

A keret sarkalatos pontja, hogy olyan, elsősorban külföldi játékosaink is vannak, akiknek előélete egyfajta biztosítékot nyújt a beilleszkedésre, próbajátékukkal – amelyen a stábot győzik meg – megerősítik ezt, majd egyszer sem, vagy csak kis ideig tartózkodnak a pályán bajnokin. Ezt nyugodtan elnevezhetjük Alisic-szindrómának is, talán ezt az ösvényt kezdi taposni Nenad Kiso is. Habár vele nem négyéves szerződést írattak alá. Tény, hogy csak másfél hónapja van itt, tehát a nyári felkészülésben nem vett részt, de lassan olyan homályos köd övezi körül, mint Rudolf esetleges diósgyőri pályára lépését. Persze, azért van különbség, hiszen Kiso legalább játszik a DEAC-ban.

A játékoskeret szerencsére többféle taktikára alkalmas, azonban az esetek jelentős hányadában a pályán lévők a klasszikus 4-4-2 formációt mutatják. Ezt alkalmaztuk az elmúlt tizenkét fordulóban, illetve a tavalyi szezon során. Ennek az egyféle rendszer alkalmazásának hátulütői jelentkeztek a nemzetközi meccseken, amikor már nem lehetett ugyanazt előadni, mint az itthoni bajnokikon. Nem véletlen, hogy az albán bajnok elleni visszavágón már a középpályán egy biztosító emberrel – Ramos – játszottunk. Ugyanezzel a taktikával töröltük fel a padlót a meglehetősen gyengén is védekező ETO-val az első fordulóban.

Alapvetően a játékfelfogásunk támadó szellemű, ahogy Kondás Elemér is nem egyszer hangsúlyozta. A dominanciára törekszünk az első perctől kezdve, amely az esetünkben azt jelenti, hogy nálunk a labda, támadunk, az ellenfél pedig védekezik. Nos, az alsóházi – vagy a nem top5 – csapatok ellen ez kell, azonban a meccs dominálása, vagy kézben tartása nem csak és kizárólag a folyamatos támadásvezetéseket takarja. A hétvégén pedig pont ez volt a probléma, azt gondoltuk, hogy a Videoton ellen is beválik majd, azzal a fehérvári csapattal szemben, amelyik ennek a felfogásnak az ellenszerét mesterien űzi az Európa Ligában. Csapdába estünk, és egész egyszerűen kinyiffantunk. Olyan dominanciára kell törekednünk – amellyel a Videoton is megfogható lett volna, egy tőlünk nem idegen, tavaly szépen alkalmazott felfogás -, amely során a mérkőzést kézben tartjuk az offenzív, illetve a defenzív periódusokban is. Idén annyira hozzászoktunk az egytérfeles játékhoz, hogy többször is külön kellett figyelmeztetni a középpályásokat, sőt, védőket, hogy ne rohangáljanak fejvesztve előre, tartsák meg a védelmi vonalakat és a fegyelmezettséget. Ez a túlságosan támadó taktika megbontotta, szervezetlenné tette a hátsó, biztonságos játékot.

sidibe

A tavalyi szezon egyik legtöbbet hangoztatott jelmondata volt a “biztos védekezésből kell átlendülnünk támadásba”, ennek az első fele időközben elmaradt, mert egész egyszerűen nem volt rá szükség. Jelen pillanatban a Győrön és a Videotonon kívül más csapat játéka nem éppen ad okot izgatott körömrágásra. Az állandó támadószerep a csapat együttes védekezésének rovására megy, egy egyszerű elsőosztályú bajnokin nem gyakorolható az agresszív három-négy fős letámadás, illetve ennek sikertelensége esetén a gyors, szervezett visszazárás. A mérkőzések jó részében elbírjuk a Coulibaly-Sidibe duót, pedig ők nem férnek el egymás mellett, mármint itthon igen, sőt. Sidibe center, azon a poszton bevethető, ott nyújtja azt, amit elvárunk tőle. Coulibaly más típusú támadó, nem a kapu előtti tolakodás mestere, szélről, vagy csak kicsit hátrébbról mozog, indul a kapu felé. Hiába az előbbi centerjátéka, ha az utóbbi nem egy Kulcsár-típusú ékpár, akit mozgatni lehet a jobb szélre, vagy szorosan a középpálya elé. Így az előny tudatában Sidibét sorolja hátrébb a stáb, de ő nem adja meg azt a plusz fogóerőt a középpályának, amely ilyen esetben szükséges, mert nem az a típusú játékos, aki bal oldali futóként vagy középső középpályásként is bevethető.

Az előző mérkőzéseken pedig ez a tendencia mutatkozott a vezetés megszerzése után, nyilván abból a szempontból, hogy egy csatárral a középpályán a kontrák is eredményesebbek, de ezt egy gyorsabban és pontosabban játszó ellenfél egy ajándék emberelőnynek tekinti. Ebből a szempontból Kulcsár, mint visszavont támadóként való szerepeltetése célszerűbb, mert vele csere nélkül válthatunk át támadóbb felfogásból védekezőbbre, illetve fordítva. Itt most nem Kulcsáron van a hangsúly, hanem az általa megtestesített játékostípuson. Feltűnő, hogy mennyire áttolódtunk balra, főleg Yannickkal a kezdőben – Coulibalyval ilyenkor előszeretettel azt gondolják, hogy csak ők vannak a pályán -, ennek egyik oka, hogy Selim Bouadla nem játszhatott, így pontos keresztlabdáival nem voltak meg a gyors oldalváltások. Mire átpasszoljuk a labdát balról jobbra, addig az ellenfél védelme kétszer megkerüli a Földet. Az egyoldalúság másik alapvető problémája, hogy a jobb oldali játékunk gyengébb a tavalyihoz képest, valamint Szakály is inkább a balról való indulást preferálja. A védelem kevésbé magabiztos a tavalyihoz képest – a Videoton elleni meccset nem számítjuk bele, valamint a kapott gólok száma is elfogadható, de több a hiba, és csak az ellenfeleket minősíti, hogy nem szereznek ezekből találatokat -, de ez annak köszönhető, hogy a középpálya nagy része túlságosan eltávolodik a védekező négyestől.

Tény és való, hogy az NBI fölé magasodunk, képesek vagyunk a bekkelő csapatok ellen játszani, amely a Videoton legnagyobb gondja ebben a szezonban, viszont pont ellenük szaladtunk bele a késbe. Még most is a sérülések a meghatározóak, amennyiben mindenki felépül – az olyan azonnali meccsképes cserék is, mint Máté Péter -, akkor a gondok is tovaszállhatnak. Az árnyoldala ennek a problémás időszaknak, hogy sérülésözön esetén sem kapják meg a lehetőséget a beépítés küszöbén állók, még felhozó csereként sem. Az eddigi taktika és felfogás nem vezethet eredményre a nemzetközi kupában, erősebb középpálya, több és gyorsabb szélsőjáték, valamint egy csatár – Coulibaly vagy Sidibe – kell. Mindkét támadó más támogatójátékot követel meg, együttes szereplésük a fentiek okán hosszabb távon kritikus pontja lesz a csapatjátéknak. Azt kell játszanunk, amit a tavalyi szezonban idegenben a Győr és Videoton, illetve idén a Skenderbeu, a Brugge (első félidő) és a Győr ellen otthon, ezt kell gyakorolni, tökélyre fejleszteni.

(A képek forrása: dvsc.hu)