“Váltig azt mondták, hogy itt Európa van”

 

pápá_el.1“Ebből könnyen bukó lehet kapásból.” – született meg a konzekvencia pontosan egy hónappal ezelőtt. Akkor a sorsolás után röviden elemezve és megtárgyalva az ellenfelet, valamint az eshetőségeket, jutottunk arra a pontra, hogy felszállunk mi a vonatra, csak mielőtt elindulna, újra a peronon ácsorgunk a szokásos magyar foci arckifejezéssel. És végül igaznak bizonyult a jövendölés, a megérzés, ám nem pesszimista személyiségünknek, illetve akkori hangulatunknak volt köszönhető a kijelentés, hanem a realitás körében maradó gondolatfolyamatoknak, amelyek a június végi körülményeket vették figyelembe.

Nem a kiesést vártuk, inkább a sorsolás napjaiban fennálló helyzet esélyességcsökkentő hatása volt erős, amely a távozó játékosok, a mindent magyarázó – vagy inkább az ellentétét elérő – videó és a lehető legerősebb ellenfél kihúzásának következménye. Az új érkezők eredményezték a nyári csapatépítési koncepciót, ezáltal megteremtődött az, hogy éles és fontos feladatok között, valamint alatt kell ütőképes csapatot létrehozni, mint Görgei Artúrnak, aki télvíz idején tette meg ugyanezt a feldunai hadtesttel a bányavárosokon keresztül. Csak éppen február elején nem Branyiszkó, hanem Világos következett be.

Az idegenbeli mérkőzés – mint minden tekintetben téttel bíró kilencven perc – biztató jelei, még ha aprók és haloványak voltak is, arra mutattak, hogy igen, sikerülhet. Az utunkat járva fogunk megerősödni. Nem lesz több hiba, butaság, magyarkodás.

Mert most már elég volt a kiállításokból – még ha két szabálytalanságért két sárga rettentően furcsa, bár látatlanban nem bírálhatjuk felül még szurkolói szemszögből sem -, az utolsó perces gólokból, a népi-nemzeti (futball)átokból. De nem.

Még úgysem, hogy Nyíregyházán ezeket majd nem látjuk, mert otthagytuk Drammenben. A levakarhatatlan követők. És nem is ezek tényleges megvalósulása okoz mély fájdalmat a visszavágó kapcsán, hiszen a második kilencven perc alatt csak a “szokásos jussunk” valósult meg, hanem annak a fejlesztett verziójú játéknak a hiánya, amellyel az odavágón jelentkeztünk, mert az egy Európához elegendő alapot mutatott, amely ingadozik és gyenge, de megerősíthetőnek tűnt.

Egy biztonságos célfoci, mely az ellenfél kezdeményezését várja, és igyekszik gyorsan meglépni a szerzett labdákkal, majd helyzetbe kerülni, azután befejezni. Működött. Igen, működött azáltal, hogy volt jobb oldalon egy gyors ember, emiatt felléphettek bátrabban a futóversenyben reménytelenebbek. Bejött.

Hibás lépés volt a tavalyi albániai elgondolás, amely azon a feltételezésen alapult, hogy az itthoni felállás – amellyel a honi mezőny nem birkózott meg – elegendő lesz. Nem volt az. Hibás lépés volt Sidibe bal oldali szélsővé avanzsálása. Idén az európai sztenderdhez alkalmazkodás, amely az óvatosabb, várakozó álláspontra helyezkedő játékfelfogást takarja, nem csak az új érkezőknek, hanem a tavalyi kalandból való okulásnak is köszönhető. Viszont vannak paraméterek.

Mert lépéselőnyben nem nekünk kell kinyílni, de egy apró pontnyi különbség megváltoztatja a rendszert. Amíg Drammenben Czvitkovics mellett Bódi adta a sebességet, addig Nyíregyházán az előbbinek kellett volna megoldania azt is. Erre játszottunk ismét, de erre nem volt alkalmas és megfelelő a két szél, illetve Sidibe sem az az alkat, aki startol a hosszú indításra, majd erővel küzdi magát a kapuig. Ez a hármas és a taktikai elgondolás nem passzolt össze, a viszonylagos lassúság ütötte az elvárt villámgyors ellencsapásokat. Itt bicsaklott ki az elképzelés.

Hiába az első tizenöt perc fölénye, a beadások, lövések és kísérletek, ha bármilyen mezőnyszituációban nem elsőre, nem is másodikra, hanem harmadikra vagy negyedikre próbálkozunk a megoldással. Ennyi idő alatt a pörkölt is megfő a bográcsban. Sőt, el is fogy. Közben úgy eszünk, hogy leforrázzuk a nyelvünket, mert nem vártuk, hogy forró, pedig nyilvánvaló lenne. De nem volt az.

Erre voltunk képesek. Az ésszerűség mondatta velünk a kiesés lehetőségét, de ez átalakult az idő haladtával – főleg a drammeni mérkőzés után – egy túlfokozott, reményteljes várakozásba, amely csak felerősítette a keserűség érzését.

A nagy Humbug időszakát éljük – hogy kövessem a párhuzamot. “Aki az első körben kiesik, az kárt okoz a magyar labdarúgásnak.” Hát kellett ez? Kellenek az ujjongással és hazugsággal teli kijelentések? Amelyek szédítő hatása csak a teljes kiábrándultság lehet? Ti, akik odafönt laktok, látjátok ezt? Mondhattok bármit, igazatok sosem lesz.

Amiatt nem lehet elítélni senkit, ha csalódott, szomorú és egy kicsit dühös is. Ilyenkor ezeket kell érezni, ezek járnak körbe, kelnek és fekszenek velünk. Egy hete még azt a gondolatot mérlegeltük, hogy ismét egyedül állhatunk a viharban csapatépítés közepette, de ez ilyen levegőben szálldogáló, elkaphatatlan teória lett. Júliusban kezdődött, júliusban lett vége.

Augusztusra pedig nem maradt már semmi.

(A kép forrása: dvsc.hu)