Trollrobotok akcióban

A holtidőszakok nem csak az idény során elfáradt játékosoknak kiválóak, hanem mindannyiunknak. Ami a közélet számára a szilveszter, az számunkra a késő tavasz és a nyár eleje: a régi évet magunk mögött hagyhatjuk, elemezgethetjük, ízlelgethetjük, hasonlítgathatjuk a korábbi évekhez, önnön elvárásainkhoz; az új előtt pedig ismét reményekkel, az új esélyekkel tudatunkban vághatunk neki. Az értékelések és jövőbe pillantások azonban felvetnek egy hol izgalmas, hol hátborzongató kérdéskört: vajon hol a realitás határa és hol bukik át mindez túlzott optimizmusba, vagy negatív érzelmekbe. Mai eszmefuttatásunk témája pontosan ez: a közeg túl pesszimista, vagy ahol vagyunk, az a realitás?

pess

Nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy alapjáraton mindig abban bízunk: jövőre jobb lesz, még előrébb lépünk. Az első bajnoki címünket követően a Bajnokok Ligája csoportköréig, de még talán a veretlen idényünkig is egyértelműen képesek voltunk lépni egy-egy lépcsőfokot felfelé. 10 év alatt folyamatosan elkápráztattak minket a DVSC játékosai, így nem véletlen, hogy számos klubhoz közel álló személy nyilatkozatában megjelenik: szurkolóink számára már egy bronzérem, egy Rosenborg elleni kiesés sem fér bele és sokkal nyugtalanabb a hangulat a gyenge produkciókat látva, mert hozzászoktunk a kényeztetéshez. Most pedig fájdalmas a felébredés. Fájdalmas azt látni, hogy beleszürkülünk a magyar mezőnybe, hogy gyenge, jellegtelen játékot tálalnak elénk fantasztikus, de lélektelen stadionunkba. Pedig a játékosok olykor meg-megvillannak, néha látni véljük a régi csillogást, de ezek nem tartanak olyan sokáig, mint szeretnénk. Vajon bennünk van a hiba és tényleg túl sokat, már-már emberfelettit várunk el csapatunktól?

Saját Facebook oldalunkon, vagy a Drukkerkocsmában talán még nem is annyira, de a hivatalos Facebook-oldalon annál jobban érezhető a kommentekből áradó keserűség, fájdalom, lemondás, intelligensen, vagy éppen ostobán megfogalmazott véleményáradat. Nem tisztelnek, bocsánat, talán inkább úgy mondom, nem tisztelünk már szinte senkit. Önműködő trollrobotokként megyünk neki edzőnek, játékosnak, klubalkalmazottnak, klubvezetőnek, városnak, emesének és olyan szavakat írunk le sokan, amik élő szóban talán sosem hagynák el szánkat. Az internettel kiteljesedő szabad véleménynyilvánítás azonban még így is nagyon jól jelzi: a DVSC-nek szurkolók elégedetlenek.viszketes

A kialakult helyzetért sokan sokféleképpen keresték és keresik a felelősöket. Talán mind felelősek vagyunk érte. Talán mi voltunk túlságosan reményteliek, amikor hatalmas örömünkben képzeletbeli lokomotív lepkéket kergettünk képzeletbeli piros-fehérre festett vágányunkon. Talán a szeretet a csapat iránt, talán a tisztelet az eredmények iránt az oka, de nem hallgattunk azokra a pesszimista megmondóemberekre, akik az élet minden pontján, mindig, mindenhol ott vannak és a legszebb percekben sem tudnak őszintén örülni, sőt, mások arcáról is próbálják lehervasztani a mosolyt. A felesleges energiákat, amik a mérkőzéseken nem csak bennünk maradnak a hangulat hiánya miatt, így csak fokozzuk az állandó szélmalomharccal. Megvédjem szeretett klubom? Elfogadjam, hogy ahol vagyunk, az a realitás? Elfogadjam, hogy egy középszerű, átlagos klubbá váltunk? Vagy önmagamat is megkérdőjelezve azt kutassam: talán mindig is középszerű klub voltunk némi szerencsével megfűszerezve? Ha elfogadom, csalódok. Ahogy sokan, rettentő sokan fogadták már ezt el, és csalódásukkal csökkentik a nézőszámot is. Egyre többen csalódunk. És történik változás? Próbálják helyrehozni a kapcsolatot a csapatát elhagyó szurkolókkal? Nem úgy tűnik. Szóval egyesek azt suttogják a fülembe: fogadjuk el, ez van. Ha elfogadom, békére lelek és ha még nem távolodtam el miatta a csapattól, talán ismét tudok majd a kisebb tetteknek is örülni.

De nem, nem, és nem. Nem vagyok képes ezt elfogadni. Sokan nem fogadjuk el ezt, és kitartunk. Láthatatlanul legördülő könnycseppjeinkkel is azt akarjuk érezni, tartozunk valahová. Egy közösséget alkotunk a viharban is. De hiába nem fogadom el, látom, látjuk, hogy nem történik változás. Hátrálunk, már saját árnyékunk mögött járunk. Ez pedig pesszimistává tesz minket. Trollrobotokká alakít mindannyiunkat. Már nem csak a fényt nem látjuk az alagút végén, de lassan az alagút is elfogy alólunk. Nehéz megítélni a helyzetünket: csak pesszimisták vagyunk és bennünk a hiba? Túl nagyok az elvárásaink? Vagy realisták vagyunk és egyszerűen csak szemünk előtt látjuk az elszalasztott lehetőségek millióit, a következetesség törvényeit követő változó változatlanságot?

A negatív tendenciák nem csökkennek. A klub képes saját Európa Liga mérkőzésének napjára barátságos találkozót leszervezni a Békéscsabával (azóta már sikerült az időpontot is, és a hivatalos cikket is úgy módosítani, mintha mi sem történt volna), képes méltatlanul mellőzni Balogh Norbertet az év végi szurkolói szavazásból (nálunk egyértelmű győztes lett), képes arcátlanul elfeledni Sidibe érdemeit és nem adni neki lehetőséget a méltó búcsúzásra. Május 31, egy hónapja fejeződött be a bajnokságunk, de játékosaink továbbra sem vették át a bronzérmet, továbbra sem köszönték meg annak a 2-3000 hazai nézőnek és a párszáz fős, idegenbeli mérkőzésekre elkísérő szurkolóiknak legalább a jelenlétet. Vajon számunkra, vagy a klub számára ér kevesebbet ez a bronzérem? Miért nem engedi a klub, hogy legalább a realisták örülhessenek kicsit? Hogy a klub legalább saját születésnapján kedveskedjen a kitartó és a titkon visszavágyó, bár mérkőzésen már régen járó fanatikusainak?

Nincs itt már sem éremátadás, sem születésnapi ünneplés, sem induló, sem őszinteség. Pedig ezek nélkül a klub jelenleg tökéletes úton jár azon az úton, amiről már évek óta képtelen lelépni: minden reálisan ítélkezni képes szurkolóból pesszimista trollrobotot farag, akit már az sem bánt, ha saját maga űz tréfát a DVSC-ből. Mert a tréfával még mindig könnyebb feldolgozni mindazt, amit az elmúlt idényben kaptunk a klubtól. Én még mindig hiszek benne: fel lehetne ébreszteni a bennünk szunnyadó lelkesedést és tüzet. Akkor a trollrobotok is visszatérnének ahhoz, amihez értenek: győzelembe hajszolni csapatunkat.

Hajrá Loki!
csibu