LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

Ultrák – Nem is olyan rosszfiúk?

Interjúnak indult, kötetlen beszélgetés lett a vége. Már hosszabb ideje terveztük, hogy leülünk beszélgetni a DVSC ultrákkal, hiszen az ő tevékenységük is szerves részét képezi labdarúgásunknak – még ha erről néhányan meg is feledkeznek. Bár az idegenbeli mérkőzéseken már találkoztunk velük sokszor, az igazi ismerkedés ideje most jött el. Szó esett a klub és a debreceni ultraélet múltjáról, jelenéről és jövőjéről egyaránt, nézzünk bele a történésekbe most kicsit az ő szemükkel!

szud

A beszélgetés a Monti Ezredes utcán, a SZUD törzshelyén zajlott, mely kellemes “romkocsma” hangulatot áraszt. Körülbelül 10-15-en verődtünk össze délután (közülünk JuveFan, Redboy és jómagam voltunk jelen) és bár így is meglepően kellemes volt a légkör, elképzelni sem tudom, mennyire ütős lehet, amikor 30-40 fő egyaránt kiveszi részét a beszélgetésből, meccsnézésből, sörözésből. (Az ultrák jelentős része egy fehérvári tornára utazott.) A falra kifüggesztett és a mennyezetről lógó drapik, sálak, szurkolói kellékek és különböző emléktárgyak brutális erővel éreztetik, itt otthon van, aki DVSC szimpatizáns és nem áll tőle távol a szurkolás.

Ehhez képest a Nagyerdei Stadion tényleg csak egy szürke kisegér, ami “egyszerűen képtelen arra, hogy azt érezzük, otthon vagyunk benne“. Ezt a meglepő választ a Nagyerdei Stadionnal kapcsolatos témafelvetésre kaptuk. “Az Oláh Gabira hazajártunk, a Nagyerdei Stadionba meg… Szép, meg jó, meg minden, de elkéstek vele.” “Ráadásul” – veszik át folyamatosan egymástól a szót – “láthatóan nem húszezer főre tervezték. Pár ezer főnél is sor áll a mosdónál, a sörcsapolás pedig kész rémálom. Ha egyáltalán éppen van sör.” “Jaja. Volt ott egy lány, Stellácska, na miatta járnék még mindig meccsre, de csak egyszer láttuk… mondjuk azt nevetséges végigvárni, amíg a sör szép lassan, de jó habosan belecsorog a pohárba, aztán négy deci helyett csak három meg egy kicsi marad benne.”

A Loki sörözőben még sokan nem jártak közülük, nem éreznek rá külső késztetést, nincs reklámja, hogy milyen jó a hely. Ketten viszont már voltak a társaságból. “Alapjában véve egyébként k*rva jó hely, egyik legkorrektebb ilyen hely, pedig sok külföldi helyen is jártam már. Meccsnapon jó a hangulat, hatalmas kivetítők vannak…” “Csak nincs behirdetve…” – a megjegyzésekkel mi sem tudunk vitatkozni. Szerintük a Loki Shop sem rossz, de a korábbi tapasztalatok katasztrofálisak: “Amikor a haveromnak akartam 2 éve szülinapjára Loki mezt venni, bementem a Tescoba, mondom kéne egy piros M-es. Közölték, hogy van fehér. S-es, meg XL-es. Mondom én piros M-est szeretnék. Nincs készleten. Mikor lesz? Nem tudják.” “Ugyanúgy elkéstek vele, mint a stadionnal.”

ultra

A körülöttünk ülők korunkbeliek. Húsz-huszonöt-harminc éves, jól megtermett legények, pontosan olyanok, ahogy az ultrákat képzeljük. Mindnek önálló véleménye van, ha kell keményen kimondják amit gondolnak, de nem rosszindulattal és nem is bunkó módon. Igazából, ha az utcán, a buszon, vagy épp a stadionhoz menet találkoznék velük, talán csak a harci díszek (tetoválások, ruházati cikkek) jeleznék, hogy ők a stadion hangulatfelelősei. “A harminc feletti korosztály kikopott. Eltelt tíz-húsz év és sorban mindenki eltűnt. Családot alapítottak, kiköltöztek külföldre, elegük lett az ultrákkal szembeni ellenségeskedésből. Más dolgok fontosabbak lettek. De nem csak nekünk, az egész országban ez a tendencia.” Festenek gyors képet az aktuális helyzetről.

“Annyira látványos a változás. Az Újpest például milyen volt még 6-7 éve? Most meg láttuk, mi volt Kecskeméten, ott álltak ötvenen. Rajtuk látszik a legjobban, hogy fogytak el.” Egy fél pillanatra talán arra számítottam, hogy majd folytatódik a többi tábor negatív elemzése, de izgalmas és egyben szomorú önkritikaként másvalaki egyből hozzátette: “Igen, utánuk meg rajtunk.” Aztán gyorsan rátérnek a Diósgyőrre, akiket “kihúz a sza*ból a sok civil”, a fehérváriak pedig “bár nincsenek sokan, de ott mindenki a magáénak érzi a csapatot és szurkol, vannak új dalok”. Ezek nem negatívan, nem oda-odamondogatással, hanem teljes őszinteséggel és komolysággal hangzanak el. A Fradi felemlítése végre egy kis mosolygást csal az arcokra, páran láthatóan nem annyira sajnálják őket. Talán van olyan szurkolótáboruk, aki hamarosan visszalátogat a mérkőzésekre, de összességében ott a legnehezebb a helyzet Kubatov miatt. “Mindettől függetlenül az Újpest mellett mi vagyunk a legnagyobb buktázók… főleg az aranykorszak után.”

“Az örök téma nálunk, amit talán sosem fogunk megoldani, az a szurkolás. Hogy miért nem szurkolunk. Holott régen mindenki kivétel nélkül úgy állt ki, hogy torka szakadtából üvöltött.” Önreflexióból az egész társaság jelesre vizsgázott. Vagy ráhibáztak arra, miről is lenne érdemes beszélgetni, vagy köntörfalazás nélkül mondták ki, mik azok a dolgok, amik problémásak. A három órás beszélgetés alatt több önkritikát, több klub iránti odaadást és klubérdekű, előremutató gondolatot hallottam tőlük, mint magától a DVSC-től tíz év alatt. A választ ők sem tudják, de valahol ott lehet a kutya elásva, hogy már nem tudnak őszintén ott állni, annyi nyavalya tizedeli meg azt, amiért korábban mindent képesek voltak megadni. “Ez az egész, ami a magyar focit körülveszi” – a gondolat végén nincs mondatvégi írásjel, csak egy nagy sóhaj. “Tisztelem és becsülöm azokat, akik ennek ellenére járnak hazai és idegenbeli meccsekre is.” Természetesen a szurkolói kártya, regisztráció, személyigazolvány hármasáról is sok szó esett. Röhejesnek tartják, hogy az iratokat elveszik, fotózgatják, hogy nincs egységes beléptetés és értelmetlen szabályozások tömkelege nehezíti meg a meccsrejárást. Főleg annak tükrében, hogy még a nyári, terrorveszéllyel túlfűtött EB-n is csekélyebb szurkolói ellenőrzésekkel találkoztunk, mint itthon egy megyei rangadón. Egyetértünk.

Nyilván ők sem mindig jófiúk, az erkölcs és a becsületesség leginkább közösségen belül működő fogalmak. A benzinkutak nem véletlenül zárnak be, ha arra haladnak az ország ultrái néhány busszal, a biztonságiak pedig nem véletlenül intoleránsak velük szemben, ahogyan más csapatok ultráival szembeni ellenségeskedéseknek vagy éppen barátságoknak is alapos okai vannak. De az az ellenségkeltés, ami a médiában és a lelátók pénztáraiban, parkolóiban zajlik, több mint túlzás.

stay

A közelmúlt és a jelen történéseiről izgalmas anekdotákon át jutottunk el a Stay Pontes feliratig, mely egy hete került a stadion főbejárata fölé. “Pontes jobb mint Kondás.” Gyors közbeszólás: “Nem is az, hogy Pontes jobb mint Kondás, hanem egyszerűen az amit ő képvisel, az elfogadható lenne. Jó a mentalitás. Kijött a meccsek végén és megtapsolt minket.” Rákontráznak: “Nem egy magyar paraszt!” Nevetünk. Azon már kevésbé, hogy röhejes a DVSC játékospolitikája, hogy befürdünk a játékosigazolásokkal, hogy az ultrák között sokan nem érzik szégyennek, ha nem tudják az aktuális keret névsorát. Pedig a korábbi évek névsorait hibátlanul sorolják. “Az a baj, hogy most már nincs köztük 2 szerethető ember, akire azt mondanád, hogy de jó.”

Két sör között jön a feketeleves és megkérdezem: de akkor mi a különbség a kézi- és a focimeccsek között? “Az teljesen más közeg.” “Én nem értem még mindig a kézi szabályait, de a klubtulaj lejön hozzánk, elbeszélget velünk, nem úgy, mint a focinál, hogy a belső konfliktusainkat közlemények formájában teregetik ki mindenki felé… Nem azért nem járok ki a focimeccsre, mert sz*r a csapat.” “Az emberek hozzáállása olyan mértékben megváltozott a labdarúgással szemben, hogy olyan hangulat focimeccsünkön sosem lesz már, mint amilyen volt.” Egymás szavába vágva folytatják. “Amikor meccsre mentem először én azt éreztem, hogy ez nagyon jó. Ennek része akarok lenni. Na ez az érzés már nincs. Kiveszett az egészből.” “A kézimeccseken ott a teljes társaság, a hangulat és az az őszinteség, ami a focival kapcsolatban az elmúlt években teljességgel megszűnt.” Lesújtó, de reális gondolatok. Talán túlságosan is reálisak. “Aki kézimeccsre jön ma, az ott találja meg azt az élményt, amit mi annak idején a focimeccseken. Talán csak ennyi a trükk.”

ultrakezi

Az abszolút szubjektív beszélgetést, az egyéni gondolatokat olykor megtörik az újonnan érkezők és távozók, egymást váltják a közösség tagjai. Érződik, hogy szoros kapocs van köztük. Ezt a szoros kapcsot a sport szeretetén túl a klub iránti hűség ápolja – talán ez is segíti, hogy lassan már mi is úgy beszélgetünk velük, mintha régi cimborák lennénk, a csapat által okozott közös élményeknek köszönhetően. Így szóba jön a család, a munka, a Star Wars, az NFL és mindaz, ami már túlmutat a DVSC-n. Aztán képbe kerül Komáromi Gábor szerepe, akiről történetek tucatjait hallgatjuk figyelmesen. “Ő olyan szinten fogta össze a dolgokat, hogy olyan ember nincs több. Őt az Isten is erre teremtette, hogy vigye ezt a brigádot.” Maximális tisztelettel mesélnek az ultraélet pillanatairól, az országos és a DVSC-s megmozdulásokról. “Komcsi nem csak Debrecenben volt vezér, hanem kivétel nélkül mindenki tisztelte és hallgatott rá. Ha ő azt mondta kedden, hogy hétfő van, akkor hétfő volt. Én bejártam vele egész Európát, de mindig olyan biztonságban éreztük magunkat vele, amit csak az érthet igazán, aki megélte és köztünk volt.” “Ha valakire lehet mondani, hogy vakon követted, akkor az ő volt.” “Egy ilyen brigádot összefogni azért nem egyszerű. Neki ment.” Tökéletesen átjön, mit is jelentett számukra Komcsi, mit is jelentett a jelenléte, és mit is jelent most a hiánya.

12357638_1017268524982578_1337395300_n

Hogy hogyan képzelik el a jövőt? Nehéz kérdés, mert teljesen más érzelmek és helyzetek vannak, mint a kilencvenes és kétezres években. Korábban nem hitték volna, hogy Kistelekit majd visszasírják, és most abban sem biztosak, hogy ha a város átvenné a klubvezetést, jobb évek jönnének. Ettől függetlenül jelenleg sem az ultramozgalom, sem a DVSC helyzete nem rózsás. Egyébként, bár volt pár év, amikor zártabb volt a SZUD, az elmúlt években abszolút nyitott lett a közösség. Bárki beülhet hozzájuk egy sörre hozzánk hasonlóan, bárki mehet melléjük szurkolni. Ami igazán vízválasztó, az viszont az, hogy az idegenbeli túrákat is bevállalják-e. “Mostanában nehéz összehozni még egy kisbuszt is. Idegenben van a legnagyobb hiányosságunk. Oda nagyon kellenének jelentkezők.” Vannak, akik szerint az lenne a legjobb, ha kiesnénk és nulláról, elölről kezdenénk az építkezést. De ez sem feltétlenül segítene, így pedig nincs ebben egyetértés, de izgalmas gondolatkísérlet.

A borús témákat kellemesebb emlékek felidézésével zárjuk. A “melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok” kérdésre a kinti Szófia elleni győzelem, a PAOK elleni nulla-nulla, a 2000-es Kerekes mesterhármas, a Split elleni 0-5 vetődik fel, no meg a BL meccseink. De a legutóbbi, Nyíregyháza elleni kupameccsünk is előkerül, ahol a rivális ultrái inkább futásnak eredtek; vagy épp a Fradi visszajutása az élvonalba, amikor az Oláh Gabi mind hazai, mind vendég oldalról teljesen megtelt. “Annyian sosem voltunk.” Szép emlékek. Amikor még igazán volt ultramozgalom az országban. Manapság már nagyon a végét járja. “Pedig a foci a szurkolóért, a nézőért van. De így sem ultrák, sem nézők. Az ami meg a pályán zajlik eddig sem volt magas színvonalú, de nem is az számított.” “Ami most megy, az már érdektelen és szánalmas. A többség pedig már beletörődött.”

Este 9 óra van. Észre sem vettük, hogy már több mint három órája érkeztünk. A fogadtatás és a hangulat abszolút pozitív benyomást keltett, talán nem is ez volt az utolsó alkalom, hogy benéztünk hozzájuk. A pozitív visszacsatolás szerencsére kétoldalú, de ezen talán nem is kell csodálkozni: mind a DVSC sikeréért szorítunk, ki így, ki úgy. Még ezekben a nehéz napokban is, bár nem zeng úgy mint régen, de még mindig hallatszódik távolról, hogy Hajrá Loki!

Csibu

“Ezt vagy teljesen csináljuk, vagy sehogy. A megalkuvás nem fér bele.”