Irány Európa! #16

2014-ben indított sorozatunk nem másra vállalkozott, mint bemutatni a DVSC nemzetközi tétmérkőzéseit. Az első ilyen jellegű összecsapásra 1931-ben és 1934-ben, majd az 1979-80-as szezonban került sor: az 1990-es évek végéig csak epizódszerepek jutottak számunkra. Azonban az elmúlt 10-15 év sok izgalmat, számos emlékezetes mérkőzést tartogatott. Ilyen volt például a Wolfsburg, a Bordeaux, a Hajduk Split, a Manchester United elleni derbi is, hogy csak párat említsünk, de nem túl régi emlék a BL és az EL csoportkör sem. Ezeket a mérkőzéseket, a győzelmeket és a kudarcokat elevenítettük fel 15 részen keresztül. Közel négy év után viszont folytatjuk a sorozatot, és egészen napjainkig felidézzük azokat a mérkőzéseket, melyeket a sorozat befejezése óta játszottunk. Az időzítés nem véletlen: egy hányattatott szezon után idén ismét reális esély mutatkozik arra, hogy a DVSC kilépjen a nemzetközi porondra, ami napjainkban már közel sem számít az elvárható kategóriába. A sort a 2014-es, mély sebeket ejtő kalandozásunkkal kezdjük, a tizenhatodik részben tehát felidézzük többek közt a BATE Boriszov elleni kudarcot is.

bl1415

A legutóbbi részt ott hagytuk abba, hogy hosszú várakozás után végre birtokba vehettük a régóta várt új Nagyerdei Stadiont, ezzel végérvényesen otthonra is leltünk, nincs többé utazgatás a nemzetközi mérkőzéseinken. Akkor még két mérkőzés volt hátra az OTP Bank Liga 2013-2014-es idényének kiírásából, a DVSC pedig hárompontos előnnyel a tabella élén állt a Győr előtt. Az utolsó két bajnokin tehát papíron három pont kellett, illetve még annyi, hogy ne rontsuk le a tetemesnek mondható előnyünket a gólarányunkat tekintve. Ennek tudatában utaztunk Felcsútra, a Puskás Akadémia újonnan felépült stadionjába, a Pancho Arénába. Örömünnepre készültünk, ehelyett jókora égi áldást kaptunk a nyakunkba, a mérkőzés pedig elmaradt – ezzel együtt az ünneplés is. Az egy hét múlva bepótolt meccsen győzelmi kényszerben léptünk pályára, hiszen már tudtuk, hogy a Győr megnyerte a 29. fordulóbeli bajnoki mérkőzését.

Ennek tudatában maximális koncentrációval sikerült kivívni az 1-0-s győzelmet, ami azért is maradt még emlékezetes, mert ez volt az első találkozó, amit a helyszínről élő rádiós formában közvetítettünk. Győzelmünk egyszer s mind azt jelentette, hogy már csak matematikai esélyünk volt elbukni a bajnoki címet, ehhez az kellett volna, hogy az utolsó fordulóban otthon nagyon nagy arányban kikapjunk a Honvédtől, az ETO pedig nagyon megszórja a Mezőkövesdet. Lévén, hogy a két csapat gólkülönbsége között nem kevesebb, mint 14 egység volt a különbség, erre azért csekély esély mutatkozott, így igazi fiesztára készültünk az új Nagyerdei Stadion harmadik hivatalos mérkőzésén (ahol időközben lejátszottak egy Magyarország – Dánia barátságos válogatott mérkőzést is). A bajnokavató azonban nem sikerült jól, mindenki emlékezetében tisztán él, hogy a mérkőzés előtt zsinórban nyolc bajnokit elvesztő Honvéd Andó-Szabó vezérletével beleköpött a levesünkbe, elrontva ezzel az ünnepi hangulatot. Felemás élményekkel ünnepeltük tehát történelmünk hetedik bajnoki címét.

bajnok1415

A mi történetünk szempontjából azonban a lényeg az, hogy a következő idényben újfent megmérettethettük magunkat a legrangosabb nemzetközi kupasorozatban, a Bajnokok Ligájában. Az nem volt elmondható, hogy alaposan megerősítettük volna a keretünket az előttünk álló feladatokra, az egyetlen nyári szerzeményünk ugyanis a Ferencvárostól érkező Aleksandar Jovanovic volt, valamint egyéves kölcsönjáték után visszatért Varga Józsi és Vukasin Poleksic is. Tegyük hozzá, hogy a távozók oldalán egyetlen alapember neve sem szerepelt, így összességében azt mondhattuk el, hogy a legnagyobb erősítésünk az volt, hogy a keretet egyben tartottuk, és a fentebb említett három igazolással némileg azért erősödtünk is. Pedig azért a csatársorra ráfért volna az erősítés, és fontos azt is kihangsúlyozni, hogy óriási vízválasztó volt ez a nemzetközi megmérettetés: ekkor számított bele ugyanis utoljára a koefficiens pontszámunkba a csoportkörös év, ami jócskán megdobta a rangsorban elfoglalt helyezésünket, ennek volt köszönhető, hogy a második kört még kiemeltként várhattuk. Emellett eddigre élte fel tartalékait a klub az előbb említett nagy menetelésből származó bevételekből. Így tehát közel sem volt mindegy, hogy hogyan szerepelünk, a klub jövője szempontjából égetően szükség lett volna legalább egy Európa Liga csoportkörre…

A második selejtezőkörben a sors (pontosabban Gianni Infantino) keze az északír bajnok Cliftonville együttesét sodorta mellénk, így újfent egy szigetországi csapattal kellett megmérkőznünk. A feladat közel sem tűnt annyira nehéznek, mint korábban a Manchester United, vagy a csoportkörben a Liverpool ellen, hiszen a fél-profi státuszú belfasti együttes ellen a kötelező kategóriába tartozott a továbbjutás kiharcolása. Az odavágót július 15-én rendezték Belfastban. A Loki a Novakovics – Lázár, Máté, Mészáros, Korhut – Jovanovics, Varga, Bouadla, Bódi – Tisza, Sidibe összeállításban kezdett a kétezer néző előtt megrendezett összecsapáson. Két komoly hiányzónk volt egyébként, a csapatkapitány Szakály Péter, és a legjobb formában lévő támadónk, Kulcsár Tamás (nem vicc, akkoriban kihagyhatatlan volt) nem állt Kondás Elemér rendelkezésére. Az első félidő eleje meglehetősen unalmasra sikeredett, az ellenfél berendezkedett a kapuja elé, és kevés kockázatot vállalva őrizte a 0-0-t, az esélytelenebb csapathoz méltó mentalitásban. Ennek ellenére kétszer is komoly helyzetbe kerültek a félidőben, de mi is tudtuk veszélyeztetni. A második félidőben már kijött a két csapat tudása közti különbség, gólokban azonban ez nem mutatkozott meg, hiába adódtak komoly gólszerzési lehetőségek Sidibe és a csereként beálló Seydi előtt is, nem sikerült egyiket sem kihasználni, így 0-0-val ért véget a mérkőzést, amely összességében jó is volt, meg nem is. Nem kerültünk hátrányba, cserébe viszont nem is szereztünk értékesnek számító idegenbeli találatot, így aztán a debreceni visszavágón csak győzelemmel vívhattuk ki a továbbjutást. A mérkőzés legjobbjának egyébként annak idején Novakovicsot választottam, ami azért sokat elmond a találkozón nyújtott teljesítményünkről.

cliftid

Az egy hét múlva rendezett visszavágón több, mint 11 ezer néző gyűlt össze a Nagyerdei Stadionba, ez volt az új aréna első nemzetközi tétmérkőzése. Mint említettem, győzelmi kényszerben voltunk, így ennek megfelelően támadó szellemben, a Novakovics – Jovanovics, Máté, Mészáros, Korhut – Mihelic, Varga, Szakály, Bódi – Volas, Sidibe összeállításban kezdtünk. Rendesen bekezdtünk, 15 perc alatt 4-5 hatalmas helyzetet is kialakítottunk, de csak kapufáig jutottunk. A kezdeti nagy lendület aztán alábbhagyott, és békésen csordogált a meccs, de azért mi domináltunk. A szünetben még mindig 0-0 állt az eredményjelzőn, és kezdett aggasztóvá válni, hogy három félidőt is sikeresen kivédekezett a Cliftonville. A fordulópont az 54. percben jött, ekkor Volast rántották le gólhelyzetben, így jogos kiállítás és jó helyről elvégzendő szabadrúgás következett, amit Mihelic kíméletlenül be is vágott. A folytatásban megnyugodtunk, és a 80. percben el is döntöttük a továbbjutás sorsát, amikor Korhut centerezését Sidibe váltotta gólra. Összességében megérdemelten győztünk, egy percig sem forgott veszélyben a továbbjutásunk, de azért a vártnál jobban megszenvedtünk a lelkes északír csapat ellen. Mindezt betudtuk az idény eleji formának, és Kulcsár (!) hiányának.

A harmadik körben egy igazán pikáns párharc következett, ugyanis újfent a BATE Boriszovot sodorta utunkba a sors. Élt még bennünk a két évvel korábbi párharc emléke, amikor az idegenbeli mérkőzés utolsó percében egyenlített a fehérorosz gárda, majd a visszavágót némileg eltaktikázva buktuk el 2-0-ra Nyíregyházán. A tét ezúttal sem volt kicsi, hiszen továbbjutás esetén már garantált lett volna az Európa Liga csoportköre, és még játszhattunk volna a BL főtábláért is. A párharcot ezúttal itthon kezdtük, a Nagyerdei Stadionban közel 15 ezer néző várta az összecsapást, melyen a Novakovics – Jovanovics, Máté, Mészáros, Korhut – Mihelic, Varga, Zsidai, Szakály – Volas, Sidibe összeállításban kezdtünk. A vendégcsapat kezdte jobban a találkozót, az első negyed órában több veszélyes akciót is vezettek, Novakovicsnak nem egyszer kellett bravúrral hárítania. Sikeresen átvészeltük a rohamokat, majd a félidő vége felé haladva egyre kiegyenlítettebbé vált az összecsapás. Sajnos egy kényszerű cserét is végre kellett hajtanunk, egyik legjobb játékosunk, Mihelic súlyosnak tűnő sérülést szenvedett, így Bódi váltotta őt (keretünk erősségét jelezte, hogy akkoriban a cserepadon olyan nevek foglaltak helyet, mint Poleksic, Morozov, Bouadla, Bódi, Vadnai, Tisza és Seydi, miközben a keretben ilyen-olyan okból nem volt ott Brkovic, Lázár, Damahou vagy épp Kulcsár). A fordulat ezúttal is a második félidő 55. percében jött, ekkor egy szöglet utáni kavarodásban Sidibét vágta fel a vendégek kapusa, a megítélt büntetőt a sértett magabiztosan értékesítette. Innentől az egygólos vezetés megőrzése volt a célunk, a vendégcsapat meddő fölényben játszott, nem tudtak komoly helyzetet kialakítani, míg mi könnyen eldönthettünk volna az egész párharcot, ha az utolsó percekben Bouadla és Seydi ügyesebben oldja meg a ziccert. Így is előnnyel várhattuk a visszavágót, és az egygólos fóron kívül a mutatott játékunk, valamint ellenfelünk kilátástalan focija is bizakodásra adott okot.

Egy héttel később, augusztus 5-én a Boriszov Arénában került sor a visszavágóra – ezúttal a BATE is a már újonnan felépült, modern stadionjában játszhatta hazai mérkőzését. Sajnos Mihelicet hosszabb időre elvesztettük, így egyik kulcsemberünk nélkül kellett kivívnunk a továbbjutást. Kondás Elemér a Novakovics – Jovanovics, Máté, Mészáros, Korhut – Bouadla, Varga, Zsidai, Szakály – Seydi, Sidibe kezdőnek szavazott bizalmat. Nagyon jól kezdtük a találkozót, némileg meg is leptük a hazai csapatot, így nem volt előzmény nélküli, hogy a 19. percben Seydi üresen iramodhatott meg a BATE kapujára, a kifutó Csernyik pedig ismét összehozott nekünk egy büntetőt, amit Sidibe ezúttal is magabiztosan értékesített. 1-0 ide, összesítésben már 2-0, és meg volt a hihetetlenül fontos idegenben szerzett találatunk – a BATE-nak innentől két góllal kellett nyernie, ha tovább akart jutni. A játék képe alapján erre semmi esélyük nem volt, egészen a 37. percig. Ekkor az egész első félidőben túlmotiváltan játszó Bouadla egy buta szabálytalanság után begyűjtötte a második sárgáját, az emberhátrányunkat pedig alig két perc múlva ki is használta a hazai együttes, amivel hihetetlen extázisba kerültek a játékosaik – látszott a tűz az arcukon, hogy meg akarnak minket enni.

A hazaiak mestere gyorsan változtatott is, és védő helyett támadót cserélt be, azaz mindent egy lapra feltéve kívántak futballozni a második félidőben. Mi maximálisan a védekezésre rendezkedtünk be, nem is nagyon volt más lehetőségünk tíz emberrel. Egy ideig jól bírtuk a hazai rohamokat, ám a 66. percben egy meglehetősen vitatott találattal megszerezte a vezetést a BATE, innentől pedig már csak egy gól kellett nekik az áhított továbbjutáshoz. Hősiesen védekeztünk, ám a hajrában több érthetetlen dolog is történt. Az egyik ilyen volt Zsidai cseréje, középpályásunk szemlátomást nem örült, amikor Kondás Elemér lecserélte őt, és a rutintalan, sehol sem bizonyított Ludánszki Bencét küldte be helyére. A másik ilyen volt a Mészáros – Brkovics csere, már csak azért is, mert szerb légiósunk ekkoriban még nem számított alapembernek, ellenben a padon helyet foglalt a rutinosabb, és jóval magasabb Morozov, akinek a fejjátékára nagyobb szükség lett volna a hajrában. Arról már szót sem ejtünk, hogy Novakovics sérülten védte végig a meccset. Amikor már úgy tűnt, hogy hősiesen kiharcoljuk a továbbjutást, és meg van a biztos csoportkör, akkor jött a rémálom a 94. percben. Egy kapu elé betett labdára rosszul jött ki Novakovics, a védők pedig lemaradtak Krivecről, aki így szabadon csúsztathatta a kapunkba a labdát. Ez a gól nem csak a továbbjutási álmainkat foszlatta szerte, hanem mindent. Minden reményünket, minden egyebet, amit hosszú évekig nyögtünk ezt követően, és amit mi szurkolók talán soha nem fogunk tudni kiheverni.


Ha valakinek van hozzá ingere, akkor visszanézheti akár a teljes meccset is…

A nemzetközi szereplésünk ettől még nem ért véget, hiszen az Európa Liga play-off körében vigasztalódhattunk, de közel sem ugyan az volt a helyzet, mintha továbbjutottunk volna. Már csak azért sem, mert mindenképp egy nálunk jóval magasabban jegyzett csapat ellen kellett volna kivívni a csoportkörbe jutást, és annak rendje és módja szerint nem is kaptunk könnyű ellenfelet a svájci Young Boys személyében. A sárga-feketék sem voltak ismeretlenek számunkra, 2008-ban már találkoztunk velük az UEFA-kupa 2. selejtezőfordulójában, akkor kettős győzelemmel, 7-3-as összesítéssel búcsúztattak minket, nem voltak tehát szép emlékeink róluk sem. Ezúttal is Bernben rendezték az odavágót, méghozzá augusztus 21-én, 8 ezer néző előtt. A mieink a Polekszics – Jovanovics, Máté, Mészáros, Korhut – Bódi, Zsidai, Varga, Szakály – Seydi, Sidibe összeállításban kezdtek. Az első félidőben két gólt is láthatott a publikum, méghozzá egyet itt, egyet ott. Nuzzolo révén a sárga-feketék szereztek vezetést, amit egy hatalmas védelmi hiba után Sidibe egyenlített ki a félidő hajrájában. Érdemes megjegyezni, hogy Sidibének ez már a negyedik találata volt ebben az évben a nemzetközi kupában, rajta kívül pedig csak Mihelic tudott még gólt szerezni. Hiába azonban a félidei döntetlen állás és a fontos idegenben szerzett találat, a második félidőben kétszer is hibáztunk szögletrúgásnál, amit keményen meg is büntetett a hazai csapat, így 3-1-es győzelemmel várták a debreceni visszavágót.

Erre pedig egy hét múlva, augusztus 28-án került sor 7 ezer néző előtt. Érdekesség, hogy az UEFA a teljes kapu mögötti, B szektort bezáratta a BATE ellen tapasztalt antiszemita megnyilvánulások miatt, így a hazai ultrák a C szektorból, a kanyarból szurkolták végig a találkozót. A Novakovics – Jovanovics, Máté, Mészáros, Korhut – Bódi, Zsidai, Varga, Vadnai – Kulcsár, Sidibe összeállítású csapat remekül helytállt, és több ízben is veszélyeztette az ellenfél kapuját, de csak kapufáig jutottunk a találkozón. Ki tudja, ha a több hiányzó kulcsemberünk (Bouadla, Mihelic, Szakály) is bevethető lett volna, illetve Fernandez Borbalán játékvezető nem fúj látványosan ellenünk, akkor bármi lehetett volna, hiszen bőven benne volt a gólszerzés és a győzelem lehetősége ebben az összecsapásban. Így viszont maradt a 0-0 és a tisztes helytállás, ezzel együtt a búcsú az európai kupaporond 2014/2015-ös kiírásától.

Összességében elmondható, hogy óriási lehetőséget szalasztottunk el ebben az évben, hiszen alig két percre voltunk a biztos csoportkörtől, és az esélytől az újabb BL csoportkörhöz. Hatalmas anyagi és morális veszteség érte a klubot, előbbi hosszabb, utóbbi rövid távon éreztette hatását, hiszen a BATE elleni fiaskó kihatott a teljes további szezonunkra, hetekig képtelen volt kilábalni a csapat a mentális gödörből. Ennek eredményeként esélyünk sem volt abban az évben a címvédésre, a bajnokságban csupán a negyedik helyet tudtuk megszerezni, ami viszont így is nemzetközi indulást ért a következő szezonra. De erről majd a következő részben mesélünk bővebben.

  • Lucas
  • Lucas

    Rémálmaiban jön elő ez a nyár és ez a néhány meccs. Már az Ondó-Szabós Honvéd-meccs után benne éreztem a levegőben, hogy valami nem kóser. Már az északíreken is alig jutottunk túl, mégis, a Loki-bate 1:0 után elkezdtem reménykedni. Imádkoztam esténként, hogy összejöjjön. Teljesen beleéltem magam. Mallnitzban, egy osztrák faluban ültem le a stream elé. Aztán jöttek az ismert események. Nő nem törte még úgy össze a szívemet, mint Selim Bouadla meg az a f@$%**** krivecs… Bekaptuk a harmadikat, én meg csak ültem ott tovább, üres tekintettel a tévé előtt. Bejött édesanyám, azt mondta, sajnálja. Én azt feleltem, most el kell mennem sétálni. Úgy ahogy voltam, kimentem a késő éjszakába, kiértem a faluból és életem legnagyobb sírását adtam elő egy alpesi hegy oldalában. Ütöttem mindent, ami a kezem ügyébe került, amikor elfogyott az erőm, a földet püföltem tovább ordítva. Ráírtam Selimre facebookon, hogy “fuck off, ha meglátlak Debrecenben, elevenen megnyúzlak”. Tényleg nem tudtam, hogyan tovább. Egy kicsit meghaltam aznap este. Aztán pár nap alatt átestem a gyász mind az öt fázisán.
    Ekkor értettem meg, mi is az igazi “jóban-rosszban”, “betegségben-egészségben”, “csoportkörben-mély gödörben”…
    A Young Boys meccs miatt kihagytam a saját gólyatáborom záróbuliját. Még az se állított meg, hogy valamit összeszedtem a táborban és kezdtem belázasodni. Csakazértis kimegyek, mert még mindig Lokista vagyok, ha össze is tört a Loki-szívem. A második félidőben Novakovics kapuja mögött rekedtre ordítani az amúgy is fájó torkomat Fernandez Borbalánra (azóta se felejtettem el a nevét), a ki-ki tekintgető Novakoviccsal együtt tombolni a kihagyott helyzeteknél… Akkor éreztem magam leginkább debreceninek akkori életemben. Nem élném újra. De valahogy mégis kellett ez…

  • Lucas

    Ja, Selimmel végül kibékültünk októberben. Nem tartjuk a haragot 🙂

  • JuveFan1897

    :DDDDDDD

  • JuveFan1897

    Mi meg Csibval néztük ketten, emlékszem hogy a harmadik gólnál repkedtek az üres sörös dobozok. Aztán meg a kapuban még vagy 1,5 óráig beszélgettünk hogy mi lesz a klubbal most.