LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

A modern futball csapdájában | VB 2018

“A régi jó dolgokból nem maradt semmi.” Szinte biztosan ismerjük ezt a mondatot, nem csak a tv reklámból, hanem a hétköznapokból is. Az élet számos területén érzik ugyanis azt az emberek, hogy minden silányabb, rosszabb, unalmasabb, semmilyenebb, mint korábban. Természetesen a foci sem marad ki ebből a felsorolásból, és a modern idők labdarúgását egyre többen, egyre különfélébb okokból támadják. Kevés karakteres játékos, hatalmas pénzügyi különbségek és irreális fizetések, nulla klubhűség: pár hívószó abból, amit nap mint nap hallhatunk a témával kapcsolatban. Nekem azonban a “modern foci” kifejezés egy másik kontextusban válik igazán zavaróvá: akkor, ha a válogatottakról van szó.

Kisebb koromban nem is volt nagyobb ünnep annál, mint amikor valamilyen nagy focitorna ideje jött el. Izgatottan vártam az EB-k és VB-k kezdetét, függetlenül attól, hogy a magyar csapat soha nem jutott ki. Nem is igazán érezhettem persze a hiányt, mert 2016-ig nem ismertem azt az érzést, amikor saját nemzetének szurkolhat valaki egy ekkora eseményen.

A 2016-os EB aztán hazánk szereplése miatt minden szempontból a legnagyobb élményemmé vált, de ha a korábbi, magyarok nélküli eseményeket nézem, akkor nekem a 2000-ben megrendezett európai viadal volt a csúcs. Hihetetlenül izgalmas, gólgazdag, fordulatos mérkőzések, nagy drámák… Az volt az abszolút etalon a számomra. Emlékszem, mikor a Spanyolország-Jugoszlávia 4-3-as meccsen kb. 10-15 percre elment a kép, és (id.) Knézy Jenő rádiós módba kapcsolva közvetítette az eseményeket. Le is maradtunk két vagy három gólról ennyi idő alatt…

Mostanra viszont semleges szurkolóként sokszor már csak szenvedést okoz egy-egy ilyen torna végignézése. Ennek az oka végtelenül egyszerű: unalmasak és gólszegények a meccsek, ha máshogy nem is, szubjektív érzetre mindenképpen. (Néha ugyanis a statisztikák nem képesek kimutatni a látottak közti különbséget.) Miközben a BL-ben sorra dőlnek a gólrekordok, és a klubfutball terén nem lehet ilyen szempontból annyira okunk a panaszra, addig a válogatottak csak szenvednek a pályán. Elég megnézni a 2016-os EB győztesét, a portugál együttest: úgy húztak be egy ilyen nagy sikert, hogy szinte csak döntetleneket játszottak végig, és azok közül is egyedül az ellenünk bemutatott 3-3-as őrület volt kifejezetten élvezhető összecsapás, az is inkább csak miattunk. Még ha bele is kalkulálom az elrontott lebonyolítási rendszert, akkor is elgondolkoztató maga a jelenség.

De mit lehet ennek az egésznek oka? Mi ment félre az elmúlt kb. két évtizedben a nemzeti csapatok háza táján? A válasz talán nem is annyira bonyolult: a modern foci szinte összes betegsége – sőt, még azon felüliek is – a válogatottakkal kapcsolatban éreztetik leginkább a hatásukat. Az alábbiakban megpróbálom pár pontban összeszedni ennek lehetséges okait.

1. Mindegy, hogyan, de eredmények kellenek

Talán pont azért tudtunk üde színfolt lenni az EB-n, mert nem nyomott minket a teher: a magyar válogatott esetében már az is rég nem látott csoda volt, hogy sikerült kijutni. Éppen ezért, na meg a fantasztikus szurkolók miatt kiment a csapat a pályára, és nyílt, őszinte, lelkes focit játszott. Lehet, hogy pl. a belgák ellen többre mentünk volna a bunkerezéssel (bár egyáltalán nem biztos), de ezt a “csupa szív” játékot még a kiütéses vereség ellenére is nagyra értékelte a közönség.

A mai profi futball azonban az esetek többségében már nem erről szól. Az eredménykényszer rányomja a bélyegét a játékra, és így nem meglepő, hogy vezetés birtokában a csapatok többsége nem mer továbbra is támadni, hanem inkább igyekszik ráülni a biztos előnyre. Még a legnagyobb csapatok esetén sem ritka ez a felfogás, mellyel szemben általában az adott együttesek szurkolói is csak akkor fejezik ki nemtetszésüket, ha ez a játékfelfogás végül nem párosul eredménnyel.

A válogatotthoz érkező játékosok, illetve az ott dolgozó edzők tehát ebben a fent említett teljesítménykényszerben vannak, hiszen nem azért hosszabbítják meg pl. a szakmai stáb kontraktusát, mert olyan szép játékkal volt eredménytelen a csapat, hanem a sikerek miatt. (Kivéve ott, ahol már a vállalható futball is sikernek számít, de ezen csapatok többsége nem jut el ezekre a nagy eseményekre, ha meg mégis, akkor egy nyílt játékkal csak a kiütéses vereségre lehet esélye.)

Ráadásul ameddig egy Real Madridnak vagy Barcelonának üzleti érdeke fűződik ahhoz, hogy ők játsszák a legeredményesebb mellett a leglátványosabb futballt is, hiszen ehhez a különböző országok és kontinensek rajongóin keresztül jelentős profit is kapcsolódik; addig a válogatottak szereplése a nemzeti identitásról szól, és az adott csapatoknak csak a saját szurkolóiknak kell megfelelniük, az elfogult drukkereket pedig főként az eredmény érdekli.

Bár ez túlmutat a taglalt kérdéseken, de a nemzetek közötti feszültség is előtérbe helyezheti a másik legyőzése iránti feltétlen igényt, és ilyenkor ennek módja teljesen lényegtelenné válik… (A képen: szerb szurkoló támad meg egy albán focistát)

2. A válogatottaknál nincs lehetőség a folyamatos szakmai munkára

Ezzel sem mondok sok újat, de alapvető probléma, hogy a válogatottak játékosai jóval kevésbé ismerik egymást, mint az a klubcsapatoknál jellemző, és a szakmai stáb sem tudja összetettebb koncepcióit egy két nap vagy hét alatt megvalósítani. Az pedig egyértelmű (Dárdai óta különösen), hogy rövid időintervallumon belül a védekezést, rombolást a legkönnyebb összerakni, míg a kreatív, hatékony támadófocihoz rengeteg gyakorlásra, illetve az egymással való összhang kialakítására van szükség. Azoknál a válogatottaknál, ahol tömegével állnak rendelkezésre kreatív, képzett támadók, még van is esély valamire ilyen téren, a kisebb csapatok viszont csak a szervezettségükben bízhatnak. Ráadásul a honosítás lehetőségétől eltekintve azt is láthatjuk, hogy a különböző hiányposztokra – melyek gyakran a gólerős csatárban merülnek ki – a válogatottak nem igazolhatnak, ellentétben a klubcsapatokkal. Míg tehát egy Premiere League együttes edzője eldöntheti, hogy megpróbál úgy játékost szerződtetni, hogy támadóbb szellemű válhasson a csapata, vagy a meglévő kerethez igazodva védekező futballt játszat (vagy éppen José Mourinho), addig minderre a nemzeti tizenegyek esetében nincs lehetőség.

3. Hiányoznak az egyéniségek

Rengeteget hallani arról manapság, hogy a futballból fokozatosan eltűnnek az egyéniségek, és átveszik a helyüket a megbízható, minden téren képzett iparosok. (Már a kiválasztás során sem biztos, hogy mondjuk egy Iniesta jellegű focista ma is átmenne-e a szűrőn, hiszen már annak idején is “necces” volt az, hogy végül megkapta a lehetőséget. Sajnos az egyéniség, egyediség már többnyire nem elegendő, ha fizikai vagy technikai hiányosságok társulnak mellé.) Többek között éppen a klasszikus befejező csatárokkal kapcsolatban feltűnő ez a jelenség: míg egy-két évtizede minden valamirevaló csapatban akadt legalább egy-két ilyen játékos, addigra mostanában csillagászati összegeket kérnek el a kevés használható ék bármelyikéért. Márpedig az élvezetes (és hatékony) előrefelé játék két módon érhető el: a jó csapaton belüli összhanggal vagy egyéni villanásokkal, melyeket leginkább a támadó szekcióban várhatnánk el. Az előbbire sajnos a válogatottak esetén általában nincs lehetőség, az utóbbi pedig azért nem működik, mert napjaink labdarúgásában az egyéni villanásoknak már nincs meg annyira a helyük, vagy éppen azok a játékosok vannak egyre kevesebben, akik képesek lennének ilyen fokú egyediségre. (Nem véletlenül  szokás Wenger “hanyatlásának” egyik okaként emlegetni, hogy az általa kitalált, a játékosokat szabadon engedő, kreativitásukra és egyéni képességeikre épülő taktika a mai futballban már elavult, tarthatatlan, a játékosok uniformizálódása és az ellenfelek hihetetlenül fegyelmezett játéka miatt egyaránt.)

Pár játékos a 2002-es VB-ről: Ballack, Klose, Beckham, Owen, Nuno Gomes, Figo, Totti, Del Piero, Ronaldinho, Ronaldo (és akkor hol van még Roberto Carlos, Kaká, Rivaldo…), Henry, Zidane, Morientes, Raúl, Jay-Jay Okocha, Kanu, Batistuta, Verón. Nehéz azt mondani, hogy kevés köztük az egyéniség, és bizony jócskán lehetett volna még folytatni a listát.

De különleges, karakteres, azóta is emlékezetes kapusokban sem szenvedtünk hiányt… (Barthez, Vítor Baía, Casillas, Seaman, Kahn, Chilavert, Buffon, Rüstü, Friedel)

4. Hiányoznak az egyedi stílusjegyek

Persze nem csak egyéni, hanem csapat szinten is lehetne az összeszokottság, gyakorlás hiányát kompenzálni. Csakhogy napjaink labdarúgásában nem csupán a focisták, hanem a különböző futballkultúrák is uniformizálódnak. Míg régen fel lehetett ismerni és lehetett egymástól különíteni számos nemzet futballfilozófiáját, addig mára legfeljebb hírmondói maradtak az elkülönült stílusjegyeknek, és ők is sokszor csak kilúgozott tartalommal. Ha ugyanis valaki kitalál egy sikeres modellt, akkor azonnal tömegek veszik át azt, illetve fejlesztik tovább az eredményesség jegyében. Amennyiben pedig egy filozófia egyedi ugyan, de nem eléggé hatékony, akkor azzal senki nem foglalkozik tovább, aztán egy idő után az alkalmazója is kénytelen felülvizsgálni és leváltani a rá nehezedő nyomás miatt. Így viszont a bizonyos országokra jellemző mechanizmusok sem tudják kisegíteni a válogatottakat, mivel legfeljebb az egységes technikai és fizikai képzettség mint automatizmus áll a játékosok rendelkezésére.

5. A klubfutball mindenek előtt

Az eddig leírtakhoz képest az már csak hab a tortán, hogy a nagy válogatott-futballeseményeket szinte közvetlenül az európai topligák befejezése után rendezik meg, a játékosok tehát fáradtan, a szabadságuk idején játszanak a hazájuk képviseletében. Márpedig tudvalevő, hogy az egyéni villanásokhoz, emlékezetes megoldásokhoz, kreatív támadásokhoz fizikai és mentális frissesség is szükséges az egészséges önbizalom mellett. Az egész éves hajtást követően ez sajnos szintén nem különösebben valószínű a válogatott játékosok esetében. Nehéz lenne tagadni, hogy ez is a modern futball egyik negatív hatása: annyira sok pénz folyik be a BL-ből és a topligákból, hogy azok feltétlen prioritást élveznek a nemzeti csapatokkal szemben.

De miért akkora probléma ez a sok, egyirányba ható tendencia?

A szurkolóknál a labdarúgás szeretete nagy mértékben a jelentősebb futballesemények során szerzett tapasztalatokon alapul. Egy EB vagy VB elé azok is jobban leülnek, akik soha az életben nem kapcsolnák be a tv-t azért, hogy labdát kergető férfiakat (vagy nőket) nézzenek. Persze azokban a szerencsés országokban, ahol a saját nemzeti csapatnak lehet szurkolni, ez önmagában elég lehet. Csakhogy egyrészt ez egyáltalán nem igaz a Föld összes lakójára, másrészt pedig még a résztvevők szempontjából nézve is elmondható, hogy a meccsek többsége semleges, melynek tehát egyedüli élvezeti értéke a színvonal (pl. fordulatok, látványos megoldások, érdekes egyéniségek, nagy iram, sok gól) lehet. Ha viszont azt érzi az egyszeri (vagy sokszori) foci szurkoló, hogy minden meccsen ugyanaz a semmilyen, unalmas valami megy, csak más mez van a csapatokon, esetleg látványosan máshogy néznek ki (pl. egy ázsiai és afrikai csapat meccsén), akkor könnyen elmehet a kedve az egésztől.

Ha életem első VB-je mondjuk a 2010-es lett volna, akkor nem tudom, akartam-e volna többet ehhez hasonlót látni. (Tudom, ez mindig szubjektív…) A klubfutball ugyanis egyelőre különböző módokon el tudja fedni ezeket a problémákat, de a válogatottak produkciója már sok esetben egyáltalán nem ilyen közönségcsalogató. Márpedig a foci elsősorban még mindig a nézőkről szól, és ilyen módon a válogatottaknak sem csak a saját közönségük felé van felelősségük, hanem a világ valamennyi szurkolója felé. Egy unalmas, színtelen-szagtalan, gólszegény EB vagy VB a futball presztízsét rombolja, márpedig a “fogyasztók” elégedettsége nélkül nem tartható fenn a mostani modell sem a végtelenségig.

A fent leírtak miatt különösen kíváncsi leszek az idei VB-re, egyúttal azonban tartok is tőle. Bár a négy évvel ezelőtti hozott némi színvonal-javulást a dél-afrikaihoz képest, azonban nem látni egyértelműen, mire számíthatunk pontosan Oroszországban. Egy dolog azonban bizonyos: a következő egy hónapban kicsit jobban felmérhetjük majd, merre is tart a modern futball, mennyire vergődik a válogatott-futball a modern labdarúgás csapdájában, és kiderülhet az is, maradt-e még meg valami a régi jó dolgokból, vagy esetleg van-e valamilyen új pozitív jelenség.

Persze a szurkolói lélek már csak olyan, hogy a lelkem mélyén az eddig leírtak ellenére mégis reménykedem egy izgalmas, jó VB-ben. Aztán hátha tényleg az lesz!

Enderson