LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

A Boriszov Aréna szele

Lassan már a régmúlt ködébe vész az a pillanat, amikor utoljára nyerni tudtunk a Videoton ellen, ráadásul idegenben, Kulcsár fantasztikus duplájával. Azóta eltelt 10 mérkőzés, és kivétel nélkül mindegyiken a székesfehérvári együttes győzött. Ideje volt tehát megszakítani ezt a borzalmas sorozatot, és a hazaiak kettős terhelése erre esélyt is kínált. Végül felemás lehet a szánk íze: sikerült egy pontot szereznünk ugyan, de valójában kettőt elveszítettünk. Tanulságos mérkőzés volt, melynek a gyökerei talán egészen mélyre nyúlnak…

Bevallom őszintén, életemben először jártam Felcsúton és a Pancho Arénában. Na, nem azért, mert nem szoktam idegenbeli mérkőzésekre elkísérni a csapatot, sokkal inkább a fatális véletlenek folytán: egyszerűen mindig közbejött valami, amikor ott vendégszerepeltünk. Így aztán nagy érdeklődéssel nézegettem a makoveczi életmű “kiteljesedését”, jót mosolyogtam a hazai klubot “tökéletesen” jellemző mottókon, és megállapítottam magamban, hogy micsoda országimázs ez a nemzetközi kupákban kapott ellenfelek (pl. Ludogorec, Malmö) szurkolói felé: ha Magyarországon ilyen modern, gazdag és jól karbantartott egy falu, milyen lehet egy város? Ahelyett, hogy megválaszolnánk a kérdést, térjünk rá inkább a mérkőzésre, mert sok érdekességet tartogatott.

A felcsúti mottók. A felső képen látható bal szélső, sajnos eléggé nehezen kivehető felirat („ki mint vet, úgy arat”) különösen stílusos volt a pálya mezőgazdasági színvonalú talaját elnézve…

Az viszonylag hamar kiderült, hogy a hazaiak nem tartalékoltak ellenünk: csupán két olyan játékosuk kapott helyet a kezdőben, akik egyébként nem szoktak, Tamás és Sós személyében. Kettejük közül előbbiről egyébként is azt gondolom, hogy méltatlanul mellőzött játékosa a Vidinek, és sajnos erre a megállapításomra egyáltalán nem cáfolt rá a meccsen. A mi kezdőnk a szokásos “győztes csapaton ne változtass” elvet követte, egyedül a kispadon történt egy csere: (a vélhetőleg sérüléssel bajlódó) Kusnyír helyét az eddig maródi Ferenczi vette át. A korábbi eredmények mellett egyébként a játékvezető személye sem ígért túl sok jót, mivel Kassai korábban rendre “elfújta” a székesfehérváriak elleni találkozóinkat.

A mérkőzés elején meglepően bátran kezdtünk, és Bódi viszonylag hamar eljutott lövőhelyzetekig, melyek azonban nem bizonyultak veszélyesnek. Aztán a 10. percben a Vidi közel került a vezetés megszerzéséhez, ám Scepovic hatalmas lövése a felső lécen csattant, a kipattanó pedig szerencsére nem pattant be Nagy Sanyi hátáról. Ezt követően szinte a semmiből előnyhöz jutottunk: Haris passzát Avdijajnak sikerült némi nehézségek árán megtartani, Varga Kevin lendületből elvitte előle, majd jó 22 méterről elképesztően nagy gólt ragasztott a kapu jobb sarkába, Kovácsiknak esélye sem volt. Járt már ez a gól Kevinnek, aki addig is remekül játszott, a találat pedig érezhetően még jobban felpörgette. Bár ezt követően egyértelműen átvette az irányítást a Vidi, és Huszti lábában többször is ott volt a lehetőség az egyenlítésre, ám rendre kimaradtak a helyzeteik. Mindenesetre felsóhajtottam, mikor végre véget ért az első játékrész, főleg amiatt, mert Kassainak szokás szerint megint kezdett elgurulni a gyógyszere, amit a 40. perc környékén (!) időhúzás miatt Nagynak adott sárga is jelzett.

A második félidőre sajnos eléggé visszavettünk, de ez valószínűleg betudható annak is, hogy ennyit bírtunk fizikálisan. Egyre ritkábban próbáltunk meg valamit kezdeni a megszerzett labdákkal, inkább csak elrúgtuk, amerre álltunk. Üdítő kivétel volt Haris, aki többször is megindult, alig tudták megállítani, pl. ő harcolta ki Tőzsér veszélyes szabadrúgása előtt is a helyzetet. A másik oldalról viszont az látszott, hogy a Vidi nyomása alábbhagyott, egyre kevesebb lehetőség adódott előttük, igazán csak “Kiskokó” borzolta az idegeinket, mikor olyan könnyedén futott át a védőink között, mint kés a vajon. A 83. percben aztán végleg eldőlhetett volna a mérkőzés: Avdijaj remek labdájával Bereczki léphetett ki egyedül, szépen elhúzta a játékszert Kovácsik mellett, de hogy ezután mi történt, rejtély. Lényeg az, hogy valahogy sikerült nem eltalálnia az üres kaput, egészen pontosan magát a labdát sem sikerült eltalálnia. Érthetetlen és sajnos mérkőzést befolyásoló hiba volt. Hiába védett ugyanis Nego lövésénél bravúrral Nagy a 90. percben; rá szűk egy perccel már ő is tehetetlen volt Tamás Krisztián ritkán láthatóan nagy bombájával szemben. Ha csak a helyzeteket nézem, igazságos a döntetlen, de nagy csalódást jelentett a szurkolók (és szemmel láthatólag a csapat) számára, hogy ennyire a végén veszítettünk el két pontot.

Játékosok értékelése:

Nagy Sándor – 7
A múlt hetihez hasonlóan ezúttal is remek teljesítményt nyújtott. Két-három hatalmas védése mellett magabiztosságot árasztott, jól lépett ki a kapujából, amikor kellett, és most az indításai is nagyrészt rendben voltak. A gólról egyáltalán nem tehetett, kifejezetten kellemetlen beadás volt, az is bravúr, hogy bele tudott kapni, az pedig, hogy Tamáshoz került a labda a védők mentése után, ő pedig úgy találta el, ahogy, pláne nem írható a számlájára.

Erik Cikos – 5
Ez az első olyan mérkőzése a Lokiban, amely után nem vagyok maradéktalanul elégedett vele. Alapvetően ezúttal is jól játszott, sok szép mentést bemutatott, nagyot küzdött, viszont többször is belement olyan felesleges szituációkba, melyekből labdát veszítettünk, és ezzel nehéz helyzetbe hozta a csapatot.

Kinyik Ákos – 6
Most őt sem éreztem annyira magabiztosnak, bár nem játszott rosszul. Általában szokásához híven elrugdosta a labdákat, amikor kicsit is nehezebb helyzetbe került, ami persze nem feltétlenül baj, még mindig jobb, mintha feleslegesen elveszítené.

Szatmári Csaba – 7
Úgy tűnik, Szacsa a Vidi elleni idegenbeli mérkőzéseken van elemében. Ezúttal is uralta a pályát, rengeteg mentésére emlékszem, hihetetlenül aktív volt, mindenhova odaért, mindent elfejelt, sokszor ő zárt ki szélre, ha esetleg Barna fennragadt. Kifejezetten meggyőző volt, ha kiegyenlítettebb lenne a teljesítménye, akkor klasszis középhátvéd is lehetne belőle.

Barna Szabolcs – 7
Hétről hétre fejlődik, rá sem lehet ismerni a tavalyi évhez képest. Néha még látszik, hogy hiányzik a rutin, becsapják, átmennek rajta, nem úgy helyezkedik, ahogy kellene… De kit érdekel, ha közben ekkorát hajt, küzd és ráadásul folyamatosan hatalmasakat ment? Bár nem volt ez egy hibátlan teljesítmény, de szeretném visszajelezni, hogy mennyire jó az az út, amin jár, ezért adok neki egy 7-est.

Tőzsér Dániel – 5
Nem élete meccsét játszotta, de komolyabb probléma sem volt a játékával. Kicsit talán szürkébb volt ezúttal a kelleténél, csapatkapitányként vállalkozhatott volna többször, de nagy problémát nem láttam. Odatette magát, küzdött, de ezúttal a támadásépítésre kevesebb energiája jutott.

Bódi Ádám – 6
Ismét nagy elánnal, dinamikusan játszott, az első 10 percben kétszer is veszélyeztetve az ellenfél kapuját. Bár idővel kicsit eltűnt, beleszürkült a mezőnybe, de a védekezésből olyankor is rendszeresen kivette a részét. Ilyen hozzáállást szeretnénk tőle is látni meccsről meccsre, mert ez a Bódi nagy erősségünk. Őszintén remélem, hogy nem súlyos a sérülése.

Haris Attila – 7
A csapat motorja volt, elképesztően jól játszott. Folyamatosan labdákat szerzett, rengeteget vállalkozott támadásban is, a második félidőben sem fáradt el, hanem robotolt rendületlenül. Szinte minden veszélyes helyzetünknél szerepe volt a támadásban, és talán nem véletlen, hogy mennyit szabálytalankodtak vele szemben a hazaiak.

Varga Kevin – 7
Ezen a találkozón végre ismét a régi Kevint láthattuk, főleg az első játékrészben. Vagányan, bátran, lazán játszott, kifejezetten sok párharcot vívott, rendre veszélyt jelentett a szélen, a Vidi védői nem is nagyon tudtak sokszor mit kezdeni vele. Ráadásul ritka nagy gól lőtt, megmutatva, hogy van fantázia a lövéseiben is. Remélem, hogy ez a teljesítmény és a gól átszakítja nála a mentális gátat, és visszatalál ehhez a formájához hosszabb távon is.

Szécsi Márk – 0
Dinamikusan kezdett, nem játszott rosszul, de aztán eléggé hamar megsérült, így ennél részletesebben nem tudom őt értékelni.

Albion Avdijaj – 7
Gólpasszt adott, és egyáltalán nem rajta múlt, hogy nem került még egy gólpassz a neve mellé. Ha azt találgattuk, hogy jobb csapatok ellen is képes lesz-e olyan teljesítményre, mint a Diósgyőr és a Mezőkövesd ellen, akkor ezt illetően bizakodásra adhatnak okot a látottak. Szurkolok neki, hogy minél hamarabb összejöjjön az első gólja.

∼•∼

 Bereczki Dániel – 4 
Ha a végén belövi a helyzetét, most lehet, hogy áradoznék róla. Azt ugyanis el kell ismerni, hogy egyáltalán nem játszott rosszul. Nagyot küzdött, a védekezésből és a támadásból is folyamatosan kivette a részét, szóval egyáltalán nem játszott rosszul. A kihagyott helyzete miatt viszont nagyon dühös vagyok rá, mert megcsinálta a nehezét, az üres kapuba pedig már illene belőni a labdát. Egyáltalán nem mondok olyat, hogy nincs helye a csapatban, de most egyértelmű a citromdíj, mert jelentős részben rajta ment el a meccs. Kívánom, hogy jelentsen ez a hiba motivációt számára arra, hogy gyakoroljon rengeteget, és legközelebb meg tudja oldani az ilyen szituációkat, mert a dinamikája és hozzáállása egyébként szimpatikus.

Csősz Richárd – 0
Nem teljesen értettem a becserélését, mert kevésnek éreztem a Vidi ellen, és sajnos a látottak nem cáfoltak rá erre az előfeltevésre. Nem igazán érzi, hová kellene helyezkednie, mindig csak fut a labdás játékos után, ráadásul a felesleges szabálytalanságoktól sem riad vissza, mint Huszti veszélyes helyről járó szabadrúgása előtt az megtörtént. Egyelőre őt nem érzem NB1-es szinű játékosnak.

Mészáros Norbert – 0
Beállt, megtette a magáét, nem rajta ment el a mérkőzés. A becserélése egyértelműen jelezte azt a célt, hogy ne kapjunk gólt, sajnos ez nem jött össze. Középhátvéd poszton viszont még mindig vékony a keretünk.

∼•∼

Herczeg András
Tetszett, hogy nem csak védekezni akartunk, hanem az első játékrészben többször is letámadtuk váratlanul a Vidit, megzavarva a védelmüket. Azt is megértem, hogy a második félidőben már inkább az eredmény tartása volt a cél, bár Csősz becserélése némileg az érthetetlen kategória számomra. Ettől függetlenül az, hogy a csapatunk így játszik, hatalmas mértékben a szakmai stáb érdeme.


—   A mérkőzés színvonala   –   Csapatunk teljesítménye   –   A bírói ítéletek   —

A mérkőzés nem volt rossz színvonalú, bár tény, hogy nem ez lesz a valaha volt legjobb találkozó, amit láttam. A két bombagól és a fordulatok viszont megvoltak, így összességében egy semleges szurkoló is egész jól szórakozhatott. Ha nincs az utolsó 10 perc, simán 5-öst adnék a csapatunk játékára, de sajnos amatőr hibákat vétettünk, emiatt ez most csak egy erős 4-est ér. Kassainak ismét elgurult néha a gyógyszere, főleg a sárgák terén következetlen volt, azonban jelentős, mérkőzést befolyásoló tévedése nem akadt, így egy közepes szintet hozott.

Záró gondolatok:

Legutoljára akkor éreztem olyat, mint most a Vidi meccsen, amikor a BATE ellen kiestünk a BL-ből. Nagyot küzdöttünk, előnyben voltunk, ült a taktikánk, de nem éltünk az igazán nagy lehetőségeinkkel (ugye Seydi?…), ezért egyszerűen érezni lehetett, hogy ez meg fogja bosszulni magát. Persze az akkori tét sokkal nagyobb volt, és így a csalódás és a kudarc feldolgozása is lényegesen nehezebben ment mindenkinek, de attól még a párhuzam számomra valid: a Pancho Arénában egy pillanatra meglegyintett a Boriszov Aréna szele.

Nem alaptalan egyébként ez a párhuzam annyiban sem, hogy nem csak az “általános” lejtmenet gyorsult fel akkor a klub életében, hanem a Vidi elleni borzalmas szériánk is ezt követően kezdődött. Még egyszer ugyan nyerni tudtunk a bariszavi események után idegenben Székesfehérvárott Kulcsár Tamás két fantasztikus góljának köszönhetően, de onnantól kezdve egyik pofon követte a másikat. A Vidi lett számunkra a magyar BATE, akikről tudtuk, hogy bármit is csinálunk, a végén úgyis mi szívjuk meg. Ha nagy ritkán fel tudjuk venni velük a lépést, akkor is jön egy egyéni hiba vagy egy Kassai Viktor a 96. percben. (Azért legyen teljes a kép: mi vélhetőleg ugyanezt jelentjük a Diósgyőr számára…)

Bizony nem csak játéktudásban, hanem fejben is kiscsapat lettünk azóta, akiken érződik, hogy egy-egy nehezebb meccsen nem hisznek abban, hogy győztesen kerülhetnek ki a fordulópontokból. Sajnos ez történt most a Vidi ellen is: beálltunk védekezni, hogy valahogy túléljünk, és amikor megvolt a lehetőségünk, hogy eldöntsük a találkozó sorsát, nem éltünk vele, bármekkora nagy helyzet volt. Onnantól kezdve pedig lehetett érezni, hogy elkerülhetetlen a sorsunk, éppen úgy, mint ahogyan lehetett érezni ugyanezt a BATE ellen is…

A múltunkat tehát sajnos a mai napig nem tudtuk teljesen a hátunk mögött hagyni. Hiába mentünk úgy Felcsútra, hogy gondolkozás nélkül aláírnánk az 1 pontot, most mégis vereséggel felérő döntetlennek érződik az eredmény. Ennek ellenére azt érzem, hogy a bariszavi szél megcsapott ugyan minket, de ahogy jött, úgy ment tovább. Miért mondom ezt? A szurkolók és a csapat mérkőzés végi kommunikációja miatt. A játékosokon látszott az őszinte csalódottság és összetörtség, és a szurkolók is hasonlót éreztek. Látszott, ahogy a csapat fejeket lehajtva, szégyenkezve elindul az öltöző felé. A szurkolók viszont kihívták magukhoz a játékosokat, és megünnepelték a csapatot, amely érzésem szerint nem erre számított. Arra viszont végképp nem gondoltak a játékosok, hogy ezt követően még le is pacsiznak velük a szurkolók. Igen, a csalódottság ott dolgozott mindenkiben, de ez az érzés mégsem tornyosult gátként a focisták és a drukkerek közé.

Ennek pedig óriási a jelentősége. A Boriszov Aréna döntött róla, hogy milyen útra kerül a DVSC: az újabb sikerek vagy a hanyatlás veszi kezdetét. (Arról lehetne külön beszélni, hogy ez természetesen nem előzmények nélküli szituáció volt, de erre most nem szeretnék kitérni, esett már erről sokszor szó.) A bajnoki címekhez, nemzetközi sikerekhez szokott közegnek szembesülnie kellett a valósággal: elszalasztottuk az utolsó esélyt, amit még megragadhattunk volna a változó magyar futballközegben annak érdekében, hogy jelentős klub maradjunk. Ehelyett jött a zuhanással felérő stagnálás, majd a látványos eredménytelenség, meg a negatív országos tendenciák, és a szurkolók egyre csak fogytak. Nagyon nehéz volt megemészteni a büszke cívisléleknek, hogy sem játék nincs, sem az eredmények nem jönnek. Aztán Herczeggel elindultak pozitív folyamatok, de a tavalyi szezon is hozott bicskanyitogató meccseket.

Így érkeztünk el a mostani időszakhoz. Múlt héten éppen arról írtam, hogy mi történt volna, ha rosszul jövünk ki a DVTK elleni fordulópontokból, akkor is látnánk-e és értékelnénk-e, hogy egyébként mindent megtett a csapat. Nos, a választ sikerült megkapnom ezen a héten, és sokkal biztatóbb, mint amire számítottam. A szurkolótáborunk ugyanis egyértelműen megérett arra, hogy a csalódottságot is félre tudja tenni, ha a csapat kitette a szívét a pályára. Mostanra talán sikerült levetkőznünk azt a felfogást, hogy a Lokitól csak a győzelem az elfogadható. Őszintén remélem, hogy ez az üzenet a játékosoknak is átjött.

Sokszor halljuk azt, hogy a problémákra a legjobb orvosság a győzelem. Biztosan van ebben lélektanilag igazság, ugyanakkor azt érzem, hogy talán ebből az élményből a játékosok még többet tudnak majd profitálni. Ha elhiszik ugyanis, hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít a szurkolóknak, az a hozzáállás, akkor végre valami változás a mélyben is elindulhat, főleg abban az esetben, ha ezt mindenki átlátja a klubnál.

Akkor hátha megértik majd a tulajdonosok, hogy a szurkolók elnézik a kisebb költségvetést, ha tudatosan építkezik a klub és őszintén kommunikál. Reméljük, hogy a szakmai stáb is érzi majd: már azért hálásak vagyunk nekik, amiért végre valami szerethető kezd kibontakozni. És végső soron abban is bízom, hogy minden játékos megérti: az elszántság, alázat, lelkesedés számít igazán.

Hiszem, hogy ha elindulunk ezen az úton, az előbb-utóbb biztosan felfelé vezet majd, mert az igazi elszántság hiánycikk a mai magyar fociban. Egy ilyen fejlődési út pedig sokkal valódibb lenne, mint a nagy pénzen összevásárolt sikerek, vagy a rutinból, de alibizve hozott eredmények.

Hajrá Loki!

Enderson