LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

A mihaszna bálvány

Tegnap este a Loki ismét egy olyan produkcióval lepte meg a szurkolóit, amely után felvetődhet a kérdés: érdemes még egyáltalán kimenni/elutazni a csapat meccseire, vagy akár csak rászánni is bő másfél órát az életünkből a találkozó megnézésére? Nekem továbbá személyes kérdés, hogy van így bármi értelme egyáltalán elemezni a látottakat? A kérdésekre persze valójában a válasz eléggé egyértelmű: nincs. Éppen ezért az összefoglalót is ebben a szellemben érdemes elolvasni.

A kiesés rémétől fenyegetett légiós válogatottnál, a Kisvárdánál vendégeskedtünk. Mint a meccs előtt azt mindenki hangsúlyozta a klubnál, a dobogó elérése a cél, így fontos lett volna a 3 pont megszerzése. No persze…

Az első félidőben elfocizgattunk, elpasszolgattunk, próbálkozgattunk, komolyabb meggyőződés nélkül. Aztán ajándékoztunk egy röhejes gólt az ellenfélnek, akik ezen felbátorodva még rúgtak is rá gyorsan egy bombagólt. 2-0 volt tehát a Kisvárda javára egy félidő után, és aki esetleg azt hitte, hogy majd a fordulás után kijavítjuk a hibánkat, és nekimegyünk az ellenfelünknek, az nem ismeri eléggé a Lokit. A második játékrészben ugyanis mi, szurkolók kaptunk még egy félidőnyi szenvedést ajándékba. Az csak egy dolog, hogy a bundaügyben bíróság elé állított Horváth Zoltán játszi könnyedséggel növelte háromra a hazaiak előnyét, de közben olyan szinten nem tudták a játékosaink (és nem is érdekelte őket), hol vannak és mit kellene csinálniuk, amilyet ritkán látni focipályán. Egyedül a csereként beállt Damásdin látszott az akarat, de a csapattársak nem igazán értették, mit ugrál itt. Az eredmény végül már nem is változott, a vendégszurkolók pedig a balmazújvárosi és diósgyőri pofon után újabb életre szóló élménnyel gazdagodtak.

Játékosok értékelése:

Nem kívánok részletesen értékelgetni, ilyen szinten is csak azért teszem meg, hogy ne maradjon ki ez a mérkőzés az év végi statisztikáinkból. Arról azonban teljesen feleslegesnek tartom a lamentálást, hogy most Szatmári vagy Pávkovics hibázták a nagyobbat a harmadik gólnál, vagy miért kapott ez a játékosunk 3-ast, amikor a másik csak 2-est kapott. Nyugodtan lehet erről vitát nyitni, ha valaki látja még értelmét, én most jelzem, hogy nem fogom megvédeni az álláspontomat, mert egyszerűen nem ér az egész annyit.

Tomas Kosicky – 2

Bényei Balázs – 2

Szatmári Csaba – 2  

Pávkovics Bence – 2

Ferenczi János – 3

Varga Kevin – 4

Tőzsér Dániel – 2

Kusnyír Erik – 2

Bódi Ádám – 4

Szécsi Márk – 2

Takács Tamás – 2

Albion Avdijaj – 3

Damásdi Alex – 5

Kuti Krisztián – 0

Herczeg András
Egy dolgot azért vele kapcsolatban sem értek: miért nem kap esélyt legalább csereként bármelyik fiatal játékosunk (pl. Zsóri, Bárány, Nikitzscher), ha ennyi a hiányzónk/ennyire nem hajlandó Szima igazolni?


—   A mérkőzés színvonala   –   Csapatunk teljesítménye   –   A bírói ítéletek   —

Különösebb kommentálást a mérkőzés színvonala és a csapatunk teljesítménye sem érdemel. Kassain megint van mit számonkérni, de nem miatta kaptunk ki.

Beszéljünk inkább arról, mit üzenhet számunkra ez a meccs:

Az értelmező szótár szerint bálvány az a (…) hamis eszme, kitalált vagy látszólagos érték, amelyet az emberek szinte istenként tisztelnek, mindennél többre becsülnek. Erről a kifejezésről mindig az ókori emberek jutnak az eszünkbe: a különböző istenszobrok, melyeknek áldozatot mutattak be a régmúlt primitív népei. Az emberiség azonban napjainkban is ösztönösen keresi ezeket a pótlékokat; olyan dolgokat, amelyek kitöltik a hétköznapokat, érdekesebbé, színesebbé teszik az életet, végső soron a boldogsághoz vezetnek. Ezektől az “istenített” dolgoktól vagy személyektől várjuk ugyanis azt, hogy megadják a valahová tartozás érzését, az ezekkel kapcsolatos sikerek pedig nem csak élményeket jelentenek, hanem a saját értékességünket is bizonyítják. Éppen ez a titka ennek az egésznek: bár látszólag mi hódolunk és mi vagyunk a bálványok alattvalói, a valóságban azonban ki akarjuk őket használni, valamilyen nyereséget várunk ezekből a kapcsolatokból.

De mik is lehetnek ilyen “istenített” dolgok az életünkben? A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány példa: a politika, a pénz, a gyermekünk, a párkapcsolatunk, a sikeresség, a munka/karrier, a kinézetünk stb. Vegyük mondjuk a politikát: a manapság világszerte terjedő, erősödő populizmus és demagógia éppen arra épít, hogy az emberek egyre inkább szeretik elkötelezni magukat valamely párt, politikus, irányzat vagy ideológia mellett, és teszik ezt elvakultan, gyűlölködve. Miért? Mert ez megadja az életcélt, az önazonosságot, identitást, és az ellenfél (valójában sokszor már ellenség) legyőzésével a sikerélményt is. Ne politizáljunk tehát? Szó sincs róla! De amikor családok szakadnak szét ezen konfliktusok mentén, és embereket aláznak meg napi rendszerességgel azért, mert valamely oldalhoz tartoznak, el kell gondolkoznunk a jelenség (fent említett) gyökerein.

Persze említhetném a szülői birtoklási vágy súlya alatt meggörnyedt embereket, akik képtelenek az önálló életre, mert eluralkodik rajtuk az önző “szeretet”; az anya/apa mégsem veszi ezt észre, mert a gyermekükben (istenbálványukban) látják meg létezésük értelmét, akiért érdemes élniük. Felhozhatnám példaként azokat is, akik egyre feljebb jutnak a karrierjükben, egyre több pénzük van, és tudják bizonyítani maguknak, valamint a környezetüknek a saját értékességüket, csak éppen sosem tudják megélni az elért eredményeket, mert már a következő sikert hajszolják, az esetleges kudarc pedig teljesen összetöri őket, az életükben ráadásul gyakorta nem jut már hely másoknak.

De miként jön ez ide? Úgy, hogy észrevétlenül a foci és egy klub szeretete is válhat ilyen istenített dologgá. Kézenfekvő lenne a legfanatikusabb ultrákat említeni példaként, akik adott esetben az egész testükre rátetováltatják a csapatuk címerét, a  pénzük és idejük jelentős részét a szurkolás szolgálatába állítják, akár emberi kapcsolataik rovására is (bár nyilvánvalóan az ilyen közösségek kapcsolati hálót is jelentenek). Én viszont nem szeretnék ezen a szinten megragadni, mert néha sokkal észrevétlenebbül következik be ez a jelenség. Vegyünk példaként engem: itt ülök vasárnap, írom ezt a teljesen felesleges összefoglalót, olyan focistákról, akiknek azért fizetnek magyar szinten nem kevés pénzt, hogy felszántsák a pályát, ehelyett pont leszarják az egészet. Megéri a ráfordított időt és energiát? Dehogyis! Lenne ezer más dolgom, valamiért mégis rászánom magam erre, már évek óta. Vajon miért?

A Lokival kapcsolatban sokszor elmondjuk, hogy a szurkolók hajlamosak a múltban élni, és nem igazán akarnak szembenézni azzal, hogy a sikeres évek már elmúltak. Érdemes lehet azonban feltenni a kérdést: vajon miért ennyire nehéz szembenézni egy olyan ténnyel, amely nem érint személyesen minket (pl. nem egy ránk vonatkozó kritika)? Úgy ragaszkodnak sokszor a drukkerek ahhoz az illúzióhoz, hogy csak egy kis idő kérdése, és megint minden jobb lesz, mintha az életük múlna rajta; és mielőtt bárki azt hinné, csak másokat akarok kritizálni, be kell vallanom, mennyire könnyen elfog a lelkesedés és a titkos bizakodás, ha játszunk pár jobb meccset egymás után. Racionálisan nézve semmi nem támasztja alá ezt a furcsa elvakultságot, így el kell rajta gondolkozni, hogy esetleg nem csak szurkolunk a DVSC-nek, hanem valami többől van szó.

Ha megnézzük a bálványaink alapvető természetét, azt láthatjuk, hogy sok áldozatot követelnek, de cserébe kap valami olyat az ember, ami miatt nehéz ráébredni, mennyivel fontosabb dolgok is vannak az életben annál a valaminél. Emlékszem, régebben milyen katartikus meccsélményeim voltak, és ezeket látva milyen értékesnek és különlegesnek éreztem azt, hogy én a Lokinak szurkolok: részesévé váltam egy csodás történetnek. Sokat áldoztam a szurkolás oltárán, de úgy éreztem, lényegesen többet kapok vissza, mint amennyit beleadok.

A bálványok pontosan így működnek: bár alapvetően az emberi szív nagy hazugságai, melyek előbb-utóbb úgyis cserbenhagynak, de látnunk kell, hogy képesek elhitetni velünk, mennyivel kevesebbek lennénk nélkülük, mennyire rájuk vagyunk utalva. Valahogy így volt régebben a Lokival is, de az évek során mintha egyre haszontalanabb istenséggé vált volna, és jelenleg inkább a Marvel történetek azonos nevű szereplőjéhez hasonlít, aki mindig ott és akkor támad hátba, amikor a legkevésbé sem számítasz rá. Haszontalan bálvány lett a kedvenc csapatunkból: sokat követel, de nem hajlandó viszonozni semmivel az érte hozott áldozatokat, és nem adja meg azokat (a hazug) örömöket, mint régen. Ráadásul nehéz elengedni is az imádását, mert még mindig fel tudjuk idézni azokat a csodás pillanatokat, melyeket évekkel ezelőtt átélhettünk a piros-fehér mezért szorítva.

Mit tegyünk tehát? Tapasztalataim szerint az az alapvető dilemma az egy elkötelezett szurkoló életében, hogy ha a csalódások hatására átértékeli a kedvenc csapatának életében betöltött szerepét, esetleg ennek még hangot is ad, akkor mások könnyedén rásüthetik a divatszurkoló bélyeget. “Aki igazi Loki szurkoló, bármi is történik, az marad. A hűséges drukker nem csak akkor jár ki meccsre, ha jól megy a csapatnak.” Ismerjük ezeket a frázisokat, értjük is a lényegét, mégis, én az utóbbi időben egyre bizonytalanabb vagyok az igazságtartalmukat illetően. A bálványokkal ugyanis éppen azért annyira nehéz leszámolni, mert az identitásunk részévé válnak, az önazonosságunk építőelemévé, így légüres tér marad az életünkben, ha megszűnik vagy a háttérbe szorul egy-egy istenségünk. Ráadásul mit gondol majd a környezetünk rólunk, ha hirtelen kihátrálunk valami mögül, amiről addig áradoztunk? “Na, csak rájöttél, hogy mégsem olyan jó az a párt?” “Úgy látszik, ő is csak ennyire volt képes, megrekedt a karrierje.” Tudjuk jól, a társadalom mindenkitől elvárja, hogy valamivel váljon különlegessé, valamit tudjon felmutatni. Nagy nyomás ez…

A megoldás az lehet, ha felismerjük, hogy nem ezekkel a dolgokkal van baj az életünkben, hanem a nekik tulajdonított jelentőség és az általuk betöltött szerep okozza a problémát. Másként fogalmazva: nem az a baj, ha fontos számunkra egy ember (sőt, ez nagyon is jó!), hanem azzal, ha általa akarunk boldogak lenni, és ráterheljük a saját életünk súlyát. Nem az okozza a problémát, ha igényesek vagyunk (sőt, ez is pozitívum!), hanem az, amikor a külsőnkkel akarjuk megváltani az életünket. A társadalmi felelősségtudat és nyitottság, az ambíciók, a tehetségünk kamatoztatása: ezek is mind szép és jó dolgok, de könnyedén félrecsúszhatnak, irreálisan fontossá válhatnak. Amikor tehát a Lokinak szurkolunk, érdemes szem előtt tartani: abszolút van ennek helye az életünkben, de rég rossz, ha ettől várjuk a boldogságunkat, illúziókat kergetünk és úgy hódolunk neki, sőt, a múlthoz viszonyítás miatti folyamatos csalódás sem igazán válik a javunkra. (Éppen ezért lényeges az építő jellegű kritika: ha valaki elfogulatlanul tud negatív véleményt megfogalmazni egy számára fontos személlyel vagy dologgal kapcsolatban, akkor kevésbé a rabja annak: lásd az elvakultan politizálók önkritikára való képtelenségét.)

Valamilyen szempontból akár hálásak is lehetünk Szima Gábornak, Kondás Elemérnek, az elmúlt évek Loki játékosainak, az MLSZ-nek, a játékvezetőknek stb., akiknek hála az idők során egyre világosabbá vált: ettől a bálványtól nem várhatunk semmi viszonzást. Ez azonban még a javunkra is válhat, mert így egyre elfogulatlanabbul láthatjuk a kedvenc csapatunkat és az életünkben betöltött szerepét. Ráadásul ez a helyzet lehetőséget ad arra is, hogy megvizsgáljuk őszintén, ki/mi az az életben, aki/ami miatt tényleg érdemes áldozatokat hoznunk, és ki/mi az, aki/ami nem hagy minket magunkra a bajban sem.

Mindezekkel együtt is, hajrá Loki!

Enderson