LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

Büszkeségeink – 18. rész

Sorozatunkban a DVSC egykori legendás, elsősorban cívisvárosi kötődésű, profi pályafutásukat immár maguk mögött tudó, vagy annak végéhez közeledő labdarúgói előtt kívánunk tisztelegni, akik közül külön is kiemelkednek „aranygenerációnk” kilencvenes években debütált tagjai, de természetesen másokról is megemlékezünk majd. A tizennyolcadik részben Kerekes Györgyről emlékezünk meg.

Kétségtelen, hogy ő nem napjaink, és nem is az aranykorszak Lokijának volt meghatározó alakja. 1956-ban született Debrecenben. Későn kezdett el komolyabb szinten focizni, a Debreceni Titász Elektromos SE (későbbi DMTE) volt első együttese. Fiatalon, húsz évesen került Újpestre, ahol a Fazekas, Zámbó, Fekete, Dunai II, Bene, Nagy L., Törőcsik fémjelezte csatárosba lehetetlenség volt bekerülni. Bár az ifiben jól ment neki a játék, hiába rúgott 40-50 gólokat egy idényben, nem volt esélye pályára kerülni a felnőttek között. Emiatt a váltás mellett döntött, ám hiába tért volna vissza Debrecenbe, Újpestről csak a PMSC-hez engedték el. Az egyéves pécsi kitérőt követően viszont végül Debrecenbe, a DVSC-hez (akkoriban DMVSC) vezetett az útja.

A Lokiban három évig, 1980 és 1983 között szerepelt. Debrecenben nagyon jól ment neki a játék, hamar a csapat húzóemberévé vált. Az 1980/81-es szezon végén a Népsport a szezon harmadik legjobb játékosának választotta Nyilasi és Kiss után. Jó játékára a válogatottnál is felfigyeltek, 1981-ben két alkalommal húzhatta magára a címeres mezt, Svájc, illetve Anglia ellen. Elmondása szerint soha nem akart elmenni Debrecenből, ha elsőosztályú maradt volna a csapat 1983-ban, akkor aligha igazolt volna el. Akkor viszont a másik patinás fővárosi klub, a Ferencváros játékosa lett, igaz az a kaland is rövid ideig tartott. Ennek egyik oka a csapatnál menet közben bekövetkezett edzőváltás, a másik pedig a folyamatos sérülései voltak. Góljaival így is sokat tett a zöld-fehérekért, akik nagyrészt neki köszönhetően maradtak benn a szezon végén.

Pályafutását végigkísérték a súlyos sérülések. Az egész akkor kezdődött, amikor egy Vasas elleni meccsen Komjáti András becsúszása után elszakadtak a szalagok a térdében, később pedig a bokája is eltört. A folyamatos sérülések miatt tudásának körülbelül 50%-át tudta nyújtani, többek közt a ’82-es VB-ről is sérülés miatt maradt le. 1984-ben ismét az Újpest játékosa lett, majd egy évvel később a Videotonnál is próbálkozott. Végül két év kihagyás után, 1988-ban Ausztriába igazolt alacsonyabb osztályba, levezetni. A Wilhemsburgnál nyolc évig focizott, 168 mérkőzésen 172 gólt szerzett, végül 1996-ban, 40 évesen fejezte be aktív pályafutását. Érdekesség egyébként, hogy nem volt magas (csupán 173 cm), mégis kiváló befejezőcsatárnak számított, és fejjel épp olyan eredményes volt, mint lábbal.

Napjainkban sem szakadt el teljesen a sporttól, ugyan családi vállalkozásként egy kávézót üzemeltet Debrecen főterén, emellett 2009 óta az MLSZ felkérésének eleget téve szövetségi ellenőrként ténykedik. Többnyire a régióban rendezett mérkőzéseken tűnik fel, legyen az NB I-es, NB II-es, vagy épp NB III-as mérkőzés.

Adódhat a kérdés, hogy csupán három évnyi Debrecenben eltöltött időszakával hogyan lehet valaki tagja ennek az illusztris társaságnak, amiben többek közt Sándor Tamás, Dombi Tibor, vagy épp Szatmári Csaba neve is fellelhető? A válasz egyszerű, elég csak a statisztikáit megnézni. A három éve alatt 82 mérkőzésen 54 gólt rúgott, ezzel a klub örök góllövő listáján az előkelő hatodik helyen áll. Sokkal nagyobb karriert is  befuthatott volna, ha a sérülések elkerülik a pályafutását, ám így is beírta magát a DVSC történelemkönyvébe.

(felhasznált forrás: magyarfutball.hu és DTV)