LOKIBLOG | A DVSC NEM HIVATALOS SZURKOLÓI OLDALA

Elveszett generációk

Új sorozatot indítunk, melyben klubunk elmúlt években elszenvedett veszteségeit vesszük sorra, mindig valamilyen sajátos nézőpontból megközelítve a jelenlegi problémák gyökerét. Elsőnek az elmúlt nagyjából egy évtized focistáiról lesz szó, arról, miként tűntek el generációk a süllyesztőben. A cikk végén pedig talán arra is fény derül, milyen furcsa ciklikusság jellemzi a Loki játékospolitikáját.

varga_jozsef_640

Szerencsés, egyben mégis valahol peches vagyok, hiszen (a teljesség igénye nélkül) Sándor Tamás, Dombi Tibor, Kerekes Zsombor és Igor Bogdanovic játékán nőttem fel, ők kergették a labdát a pályán, mikor még kisebb gyerekként kialakult bennem a Loki iránti szenvedély. Nagy veszteség lenne, ha kimaradtak volna az életemből, mert élmény volt nézni őket, ugyanakkor sokkal nehezebb pozitívan értékelni a jelent, amikor ennyire erős a viszonyítási pont a múltból. Az ő generációjuk, sok más hasonlóan példaértékű és meghatározó játékosunkkal együtt valószínűleg még sokáig emlékezetes marad a szurkolók számára. A kérdés viszont az, hogy vajon meddig, és itt elérkeztünk az első problémás ponthoz.

Mindenkit megnyugtatok, az eszmefuttatásomban nem az emberi, társadalmi emlékezet, a hírnév múlandósága, és egyáltalán, az egyéni élet súlya lesz a téma. Beszélhetnénk arról, hogy az idősebb generációk halálával szép lassan egyre haloványabb emlékekké válnak a régmúlt meghatározó és nagyszerű debreceni focistái, és igencsak érdekes téma lenne ez is. Ahhoz azonban, hogy a klubunk jelenének válságát jobban megértsük, elegendő talán erre a szűkebb, kb. 10-15 évre visszatekinteni.

És itt vissza is térnék az eredeti kérdésfelvetéshez. Nem arra gondolok tehát, hogy a most felnövő fiataloknak már kevesebbet mondanak a tíz évvel ezelőtti nevek, hiszen ez természetes. Az igazán érdekes sokkal inkább az, miként bánik a klub az egykori sztárjaival, meghatározó játékosaival, akik nem csak a sikereket hozták el a szurkolók életébe, hanem teljes mértékben azonosultak is a DVSC-vel, szívüket-lelküket kitéve a pályára. Nálunk magyar szinten majdnem ismeretlen mértékben volt jellemző a Lokira a klubhűség, a játékosainkban, főleg a saját neveléseinkben fel sem merült, hogy esetleg máshol kellene focizniuk. Egy klub jövőjét pedig jócskán meghatározza, miként bánik az értékeivel, és ez a focisták esetében nem csak a pályafutásuk alatt igaz, hanem annak végeztével is. A példaképeket ugyanis egy klubnak érdemes a kötelékében megtartani, ezzel segítve őket a civil életben, hiszen így példaképek veszik körül a fiatalokat és a szurkolókat egyaránt. Vannak persze pozitív példák, többek között Sándor Csaba vagy Dombi Tibor esete, azonban sok egykori sztárunk távolodott el a klubtól, annak ellenére, hogy a földrajzi közelség általában megmaradt.

sandort540

Generációk egymás között

Apropó, Dombi Tibi: itt érünk el egy másik fájó ponthoz. Emlékszem a Lyon ellen Bernáth Csaba búcsúmeccsére, és arra, hogy a szurkolók értékelték a kezdeményezést, pedig hátvédünk még csak nem is tartozott a legnépszerűbb pár játékosunk közé. Ugyanez a lehetőség miért nem járt ki sok más legendánknak? Mibe került volna a klubnak elbúcsúzni pl. Dombi Tibitől úgy, ahogyan azt megérdemelte volna? Nem látunk bele a részletekbe, az is lehet, hogy ő akarta így, de sok más játékosnál is ez történt.

Mindezek ellenére azt gondolom, ha csak ennyi hiba lenne a DVSC életében a játékosok menedzselésével kapcsolatban, akkor egy szavam nem lenne. Ez az „aranygeneráció” azonban még csak az első, bizonyos szempontból elveszett korosztály. Közülük legalább akadnak páran, akik azóta is a klub kötelékébe tartoznak ilyen-olyan módon, szóval nem csak a negatív példák láthatóak.

Érdekes az is, hogy „aranygenerációnak” neveztem Sándor Tomiékat, annak ellenére, hogy a legnagyobb sikereket az őket követő játékosokkal értük el. Csak pár név a teljesség igénye nélkül: Poleksic, Szakály, Czvitkovics, Rudolf, Coulibaly. BL és EL főtábla, bajnoki címek sora. Az viszont feltűnő különbség lehet, hogy ez a korosztály már kevésbé kötődött a klubhoz. Ők is „aranygeneráció” voltak, csak egy másik féle. Sokan eligazoltak a sikereket követően, bár jellemzően inkább külföldre, ami érthető is volt. Mégis, az egyértelmű, hogy kevesebb helyi kötődésű játékos alkotta a csapat magját, mint pár évvel korábban. Ez viszont megint nem lenne baj, hiszen ilyen a piaci alapú futball, ami látszólag ekkoriban működött a Lokinál. Ezt a generációt inkább olyan módon veszítettük el, hogy nem sikerült őket megfelelően pótolni. Elképesztő különbség volt a BL főtáblás és EL főtáblás keretünk között minőségben, és ez megbosszulta magát, hiszen csak pár poszton kellett volna erősíteni ahhoz, hogy lényegesen jobban szerepeljünk a nemzetközi porondon (lásd: Malinauskas). A repedések tehát már ekkoriban kezdtek jelentkezni a gépezeten.

Ezt az évet követően aztán, viszonylag hirtelen jött egy éles váltás, szinte a semmiből felépült egy új generáció, saját nevelésű játékosokkal és minőségi légiósokkal. A veretlen bajnoki cím is ennek volt köszönhető: egyrészről még érettebbé vált pl. Varga, Szakály, Kulcsár és Coulibaly játéka, másrészt berobbantak a köztudatba új focisták, mint Korhut, Bódi vagy – így utólag már furcsa módon – Nagy Zoli és Rezes. Hozzájuk sikerült megtalálni Bouadlát és Novakovicot, akik kiemelkedtek a magyar mezőnyből. Adott volt tehát egy helyi, saját nevelésű mag szimpatikus légiósokkal kiegészülve. Ismerős valahonnan, nem?

novakovic

Egy “zsoldos”, akiben több a klubhűség, mint…

De lépjünk tovább, hátha kezd jobban összeállni a kép. Újabb év következett, amikor nem sikerült megfelelően megerősíteni a csapatot– ez is ismerős lehet már korábbról –, aztán érkezett egy nagy keretfeltöltés, viszonylag sok idegenlégióssal és más kluboktól igazolt magyarokkal. Ennek az eredménye lett a mindezidáig utolsó bajnoki cím. Itt viszont ismét több olyan játékosunk volt, akik nem kötődtek ugyan olyan mély szinten a Lokihoz, de minőséget jelentettek a csapat számára.

Aztán pedig következett a stagnálás. A meghatározó játékosaink először csak beleszürkültek a mezőnybe, céltalanul és motiválatlanul lézengtek, aztán szép lassan mindegyikük a távozás mellett döntött. Helyettük kapkodva, ötletelés szintjén igazolgattunk, főleg légiósokat, akik aztán egyáltalán nem váltották meg a világot.

Lehetne beszélni arról, hogy bekövetkezett egy újabb nagy megújulás, de ez legfeljebb negatív értelemben történt meg, mert a tucatnyi fontos távozót alig, szinte semennyire nem sikerült érdemben pótolni. Emlegethetjük a generációváltást, de ez mind a mai napig várat magára, talán most, kényszerből indult el a folyamat.

Mit láttunk tehát eddig? Próbálom valahogy ábrázolni a ciklikusságot, ami szép lassan kirajzolódhatott:

folyamatabra

A „???” a végén egyáltalán nem véletlen. Jelenleg ebben a dilemmában vagyunk ugyanis: a fiatalokra épülve jöhet-e egy újabb nagy generáció a klub életében. Azokra a játékosokra alapozva, akik éveken át nem kapták meg a lehetőséget, és abban az időszakukban, mikor a legintenzívebb fejlődésre és meccsterhelésre lett volna szükségük, másod, harmad és negyedosztályú ellenfelek ellen bizonyítgathattak? Most pedig, örök fiatalként, már jócskán elkésve kapják meg kényszerből a lehetőséget, mert nincs jobb. Pedig tényleg mennyivel lelkesebb az ember egy saját tehetség cselei, passzai, góljai miatt! Ezekben a játékosokban a szurkolók azt látják, hogy nálunk lettek ilyenek, mi formáltuk, csiszoltuk őket, és így tükröződik bennük valami a klub ideológiájából és identitásából. Már ha egyáltalán létezik ilyen, nálunk a fiatalok szerepvállalása mellett ez is egy nagy kérdőjel jelenleg.

deac

A sok tucatlégiós helyett még őket is jobb lett volna játszatni

Vonjuk meg végezetül a szomorú mérleget, milyen hibák vezettek ahhoz, hogy egymás után több generációt sikerült szinte teljesen elveszteni, és egyúttal aláásni a saját identitásunkat. A lista sajnos eléggé hosszú:

  1. A nagy öregek nem töltenek be eléggé fontos szerepet a klub életében, így feledésbe merülnek a régi példaképek, egyre kevésbé jellemző a családias légkör.
  2. A távozó játékosokat sokszor nem sikerült tudatosan és időben pótolni, így felbomlott bizonyos generációk koherenciája, ami a játékosok és a szurkolók számára egyaránt demotiváló volt.
  3. A klubhoz hűséges és meglepő mértékben kötődő légiósokat szinte kivétel nélkül figyelmen kívül hagyta a klub, nem foglalkozott velük távozásuk vagy visszavonulásuk után, sőt, nem egy esetben méltatlan módon bánt velük. (A teljesség igénye nélkül: Novakovic, aki pereskedni kényszerült a klubbal, pedig mindent megtett értünk, azóta is a városban él, és szurkol a klubnak teljes szívéből. Sidibe, aki állítása szerint a médiából tudta meg távozása hírét, annak ellenére, hogy éveken át szolgálta a csapatot, debreceni kötődésű lett ő is, és bár a vége felé már voltak jócskán gyenge meccsei, de a szándék mindig látszott rajta. Brkovic… Szerintem ezt nem kell nagyon részleteznem. Ráadásul a lista ezzel sajnos koránt sem teljes.)
  4. A klub éveken át meghatározó embereinek folyamatos leépítése, elkedvtelenítése, végső soron elüldözése. Sokszor őket szidtuk szurkolóként, hogy miért nem küzdenek jobban, nem értettük a gyenge játékukat, de félek tőle, végső soron a rendszer áldozatai lettek. Szakály, Bódi, Varga, Korhut, hogy csak pár név kerüljön ide. Sőt, bár én magam továbbra is méltatlannak tartom Holman hozzáállását, de ki tudja, nem tartozott-e ő is ebbe a kategóriába. (A korábbi csapatainál látottak alapján könnyen lehet, hogy nem.) Ugyanide tartozik egyébként sok légiósunk esete is, de ebbe most ne is menjünk bele terjedelmi okokból.
  5. A fiatalok éveken át történő következetes mellőzése és elüldözése, aminek most isszuk meg a levét. Sokszor került már ez szóba, de ezeknek a játékosoknak, akiket szép óvatosan kezdünk el jelenleg beépítgetni, már évekkel ezelőtt meg kellett volna kapniuk a lehetőséget, és akkor lehet, hogy most beszélhetnénk egy helyi kötődésű „bronzgenerációról”, így azonban erőteljesen kérdéses a dolog, főleg a minőségi kiegészítő emberek hiányát is figyelembe véve.

Végső soron tehát a klub először még csak a pályafutásuk befejezése után nem támogatta eléggé a játékosainkat, aztán már a pályafutásuk alatt sem, mostanra pedig azt láthatjuk, hogy még abban is alig kapnak segítséget, hogy egyáltalán elindulhassanak az úton. Márpedig mindaddig, amíg generációkat veszítünk el azzal, hogy a klub sem a karrierjük kezdetén, sem alatta, sem utána nem támogatja és tiszteli őket, ne várjunk nagy megújulást, sem azt, hogy a „mi fiaink” góljain őrjöngjünk önfeledten.

A generációink elvesztegetésével a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket sem becsüljük. Így pedig nagyon nehéz lesz megmaradni.

Ideje végre teljesen és pozitív értelemben megújulni!

Hajrá Loki!

Enderson